1981-es párizsi ösztöndíjam idején ismertem meg Major
Kamillt, aki akkor már egy évtizede élt a francia fővárosban és épp ebben az
esztendőben kezdte tanítani a szerigráfia műhelytitkait az École Nationale
Supérieure des Arts Décoratifs növendékeinek, azon a főiskolán, ahol korábban
maga is diplomát szerzett. Festészetében ezidőtájt jutott el a geometrikus
absztrakt mustrák sorainak egymásra másolásától az ókori akkád kultúra
ihletéséig, az ősi sumér írásjelek alkalmazásáig.

Monumentális vásznainak kivitelezésére külön garázst bérelt,
ahová engem is meghívott. A kompozíciók a padlón kiterítve jöttek létre
fokozatosan, több menetben és több rétegben, művészi alázattal hajlongva, térdelve
vagy guggolva, aztán a több négyzetméteres textíliák a falakra kerültek és
egycsapásra műtermi atmoszférát kölcsönöztek a sivár hodálynak. Bár azóta
elrohant három évtized, de én máig is jól emlékszem arra a frappáns hatásra,
amelyet ezek a „modern oltárképek” gyakoroltak rám akkor és ott, az első
pillantásra, akárcsak a néhol kivillanó fehér alapon az indigókék vagy fekete elvont
minták markáns ritmusának frisseségére, a végletes kontrasztok drámai hatására.
Nekem a távolkeleti kalligráfiák eleganciával párosult erőteljessége is eszembe
jutott a vásznakat szemlélve és ettől a képzettársítástól mindmáig nem tudok
szabadulni. Pár évvel később New Yorkba is eljutott, ahol a falfirkák elvadult
ritmusa és a tépett plakátok agresszivitása ragadta magával. Azóta ez a vonulat
is szervesen beépült egyedi piktúrájába, akárcsak sokszorosított grafikai
sorozataiba és párhuzamosan halad az antik írás lehiggadt, bölcs dekorativitása
a spontán utcai lázadás türelmetlen kortársi formabontásával.

A budapesti Falk Miksa utcában, Makláry Kálmán francia
földön élő magyar mesterekre koncentráló galériájában  most mindebből ízelítőt kaphatunk december
31-ig. Az immár hatvan évet betöltött művész ugyanis következetesen halad a
maga választotta úton, azzal a különbséggel, hogy menetközben egyre érettebbé
vált, ezáltal művészeti eszközei is kifinomultabbak lettek vagy épp tovább
radikalizálódtak, ezáltal rendkívül raffinált variánsokat képes létrehozni
„azonos témákra”. Az aktuális kiállításra szorítkozva, például Akkád címmel
akad egészen korai (1980-as datálású ) vegyes technikával fedett falap fekete tónusokban,
még első párizsi látogatásom idejéből, majd 1989-ből égetett vagy nyers földszínekben
megoldott illetve zöld árnyalatokban tartott változat egyaránt. Tavalyról egész
falat tölt be a Három ima másfélszer három méteres triptichonja, – fekete
lemezen fehér írásjelekkel dekorálva -, mint gótikus szárnyasoltárok
korszerüsített átiratai – és jóval kisebb méretben akad szürke akkordokban
tartott sorozat is, Cím nélkül. A teljesen friss, idei termésből válogatva,
Akkád ima címmel tallózhatunk a hasonló ciklusban, de itt a fekete alapon
színes zsírkrétával is megdolgozott felszínt olykor durván visszakaparja, máskor
natúr farostos, karcolt felületre finomabb vagy durvább szövésű fekete textília
darabkákat ragaszt illetve ennek épp az ellentétje a fordított párja, amikor
fekete furnérra drapp zsákvászon szeleteket rögzít, sőt, ezeket elgörbített
szögek durva ritmusával is rusztikusabbá teszi. Végül a Bátyám emlékére
elnevezésű legújabb munkáján eleve korhadt deszkát választott alapanyagként, a
feltartóztahatatlan enyészet jelképezésére, a mulandóság hangsúlyozására.

Nekem a kis képek a kedvenceim: az egyedi papírmunkák vagy a
sorozatban készült szerigráfiák egyaránt. Ezek tárgyilagos címadása már eleve
„elárulja” az alkalmazott technika mikéntjét, gondolok itt például a Gyűrve,
szaggatva 1993-as drámai fekete reliefjére, – amely mintha szénné égett
papírfoszlányokból állna és egy óvatlan lehelletre azonnal önmagába omlana – aztán
1994-ből a Tépve, vágva szintén vegyes eljárással kivitelezett, ámde frappáns
kontrasztként „fehér a fehérben” finom eleganciájára, továbbá a Cím nélkül
1995-ös papír-szeletelésére és ragasztására. A fekete-fehér szerigráfiák
ugyancsak „C.n.” ciklusai a kilencvenes évek végéről különféle sűrűségű és
vastagságú absztrakt mustrasorokat variálnak feketében, fehér kartonlapon, de tömör
ritmusuk kevésbé az ősi hieroglífák, mint sokkal inkább modern korunk
gyorsírásának  jeleit asszociálják – legalábbis
számomra…