China Institute, New York
Siddhārtha Gautama, a Buddha (Megvilágosult) néven ismerté vált spirituális tanító az ősi Indiában, a mai Nepál területén született, körülbelül 400 évvel  időszámításunk előtt. Tanításai (Tripitaka) évszázadokig szájhagyomány útján terjedtek és csak a Krisztus születését megelőző évtizedekben foglalták őket írásba. Buddha tanainak interpretálására három iskola alakult ki: a Kambodzsában, Laoszban, Thaiföldön, Sri Lankán és Burmában elterjedt Theravada, a Kínában, Japánban, Koreában, Taiwanon, Szingapúrban és Vietnámban népszerűvé vált Kelet Ázsia-i Buddizmus, és az előző irányzatoktól sok szempontból eltérő, Tibetben, Indiában, Bhutánban, Mongóliában, Nepálban és Oroszországban gyakorolt Tibeti Buddhizmus.

Egy, az időszámítás előtt körülbelül hetven évvel írt kínai könyv (Hou Hanshu) beszámol a Han-dinasztiához tartozó, i. e. 58 és 75 között uralkodó Ming császár különös álmáról, amelyben egy magas, aranyszínű embert látott, akinek a feje világított. A császár tanácsadói azt mondták, hogy valahol nyugaton van egy Buddhának nevezett, 16 chi (kb. 3,7 m) magasságú isten, akinek a bőre olyan színű, mint a tiszta arany. A császár, hogy megismerhesse az aranyszínű isten tanait, követeket küldött Tianzhu országba, a mai északnyugati Indiába. Nem sokkal később megjelentek az első, Buddhát ábrázoló festmények és szobrok Kínában. A császár követei két buddhista misszionáriussal – Dharmaraksa és Kasypa Matanga – tértek vissza Indiából, akik egy 600 000 szankszrit szóból álló szöveggyűjteményt hoztak magukkal. A magukkal hozott szövegek alapján, kínai nyelven egy A 42 részes, Buddha mondásait tartalmazó sutra címmel tanulmányt írtak, amelyben összefoglalták a buddhizmus lényegét és megfelelő viselkedésre instruálták a szerzeteseket. Ez volt az első, kínai nyelvű buddhista szöveg, amelynek eredetisége mindmáig vitatott. A történészek az időszámítás utáni első századra teszik a buddhizmus elterjedését Kínában.

Az első, kopaszra borotvált fejű, rongyos, foltozott köntösökbe öltözött, élelemért kolduló buddhista szerzetesek nagy feltűnést kelthettek Kínában, ahol akkoriban csak a bűnözők borotválták a fejüket, a rongyos öltözet, és különösen a koldulás nagy szégyennek számított. A Selyem Úton egyedül, vagy párosával utazó szerzeteseknek otthona, családja sem volt, ami ugyancsak sértette a Konfucianizmuson alapuló kínai kultúrát, amely az egyént annak alapján határozta meg, hogy az kicsoda és honnan jött, az élet értelmét pedig a családalapításban, az ősök tiszteletében és utódok nemzésében látta. Kínában ősidők óta „külföldi ördögöknek” nevezik a más országokból érkezetteket és mindmáig nagy gyanakvással, undorral figyelik őket. Most hirtelen felbukkantak ezek a barbárnak tekintett Indiából és Közép-Ázsiából érkező, gyerekes naivitással viselkedő, mindig mosolygó, kopasz, rongyos „külföldi ördögök”, piszkos kezükben a koldús-csészéikkel, és olyan tanokat kezdtek hirdetni, amelyek gyakran ellentétben álltak a kínai életrendet megszabó tradíciókkal. Hosszú ideig tartott, amíg elfogadták másságukat és érteni kezdték, majd mágikus erővel ruházták fel a rég halott indiai herceg tanításait.

A New York-i China Institute 2007. december 8-ig látható, Buddhist Sculpture From China: Selections From the Xi’an Beilin Museum című kiállításán több tucat kisméretű, többnyire Buddhát ábrázoló kőszobrot láthatunk, amelyek kezdetben ugyanolyan bizarrnak tűnhettek a kínaiak számára, mint a buddhizmust tanító szerzetesek. A legrégibb kiállított, a meditáló Buddhát ábrázoló, nagy mesterségbeli tudással, homokkőből faragott szobrot i.u. 462-ben alkotta az ismeretlen művész. A szobor lágy, organikus stílusa a korabeli indiai művészet jegyeit hordozza. Néhány évtized alatt a kínai Buddha ábrázolások alaposan megváltoztak: megnyúltak a végtagok, a test egyre laposabb, az arc egyre szögletesebb lett, az indiai Buddha szobrok finom mosolya rokonszenvről árulkodó grimasszá változott. A kiállítás egyik darabja, a 8. században, fehér márványból faragott bodhisattva-szobor akár a görög Aranykorban is készülhetett volna, anatómiailag annyira tökéletes, mint bármelyik Apolló szobor. A kiállítást különösen élvezetessé teszik azok a műalkotások, amelyek nem illenek egyetlen elfogadott művészettörténeti kategóriába, vagy a szépség klasszikus meghatározásába sem. Egy redő például az apró, az Északi Wei korszakban faragott, kifejezetten ronda Buddha szobor köntösén például azt az illúziót kelti, mintha a joviális figurát bokáitól a nyakáig kötél kötné gúzsba, olyan erősen, hogy csak kacsintani tud. Kinek tetszhetett valaha ez a groteszk szobor? Aztán itt vannak a Bart Simpson frizurát és Mr. Spock füleit viselő Buddhák, és a hatalmas, tojásalakú fejűek, amelyeknek fejükhöz képest miniatűr a testük. Olyan Buddha szobor is látható a kiállításon, amelyek homlokába és nyakába, ismeretlen célból lyukakat fúrtak. Egy, a Tang korszakból való szobor testes, gyerekarcú figurát ábrázol, amely a katalógus szerint akár törpe is lehetett. Nem tudni, hogy a szobor modellje meditál, vagy éppen egy bőséges étkezés után emészt. Ahogy a Selyem Úton Kínába érkező első buddhista szerzetesekről a Mennyei Birodalom korabeli lakói sem tudtak semmit, ugyanúgy talány számunkra ezeknek a szobroknak az eredeti célja, honnan jöttek, ki készítette őket és miért térnek el annyira a mi esztétikánk szabályaitól? Az biztos, hogy ezek a szobrok és a bennük foglalt, számunkra értelmezhetetlen szépségideál már nem fog változni, de a mi érzékelésünk talán még igen.