Amikor kijöttem a Kaliforniáról, leültem a Trafó melletti húgyszagú park egyik padjára és azon gondolkodtam, kilóg ez a trafóház a többi épület közül.
Nem csak a hajdani építészeti igényessége miatt, hanem azért is, mert ami itt történik az többnyire progresszív. Aztán arra gondoltam, a Trafó mára hasonló brand lett, mint a Moszkva tér, nem pusztán egy fizikai helyszín, hanem sorsközösségek induló-, érkező- és lelőhelye: egy szellemi tér.
Miközben Bíró Yvette–Mundruczó Kornél rendhagyó, erős társadalomkritikát gyakorló színháza, a Nehéz istennek lenni több nemzetközi bemutatkozás után végre itthon is látható – a Trafó szervezésében a Gyömrői úti senki földjén két kamionban játszódik – addig a Trafó alagsorában megnyílt az utóbbi idők egyik legüdítőbb kiállítása, ami az ígéret és remény utópiájáról is szól néhány szót. Ezzel a kiállítással Fenyvesi Áron kurátor (a galéria vezetője) mintha a magyar kritikai művészet létjogosultságára hívná fel a figyelmet, ami nálunk – mint tudjuk a megmondó emberektől – még nem működik elég jól.
Négy neo-konceptuális alapokból építkező, nem igazán agyon-foglalkoztatott művész, Bodó Sándor, Fodor János, Horváth Tibor, Uglár Csaba tág spektrumú mediális szövetből gondoltak mondani valami könnyen demonstrálhatót. Fodor János videó installációjának címe a Kitörési kísérlet – innen befogadói oldalról nézve – például lehetne a szándékaik közös nevezője és konszenzusa is.
Horváth Tibor egyenesen az új magyar alkotmány szövegéhez nyúl, s minthogy magyar állampolgárként joga is, kötelessége is ismerni, megkönnyítve a nagy feladatot, kiváltja a fárasztó olvasást: hangszórón keresztül mondatja el egy kedves hangú mesemondónővel. Mindjárt jobban tetszik nekem is az új alkotmány, hogy ilyen búgó hangon van előadva, és csak egy dolog, a Pater Nosterhez tartozó forgószék keserves nyikorgása zavar, de bizonyára azért nyikorog, hogy zavarjon. Másik művében a mindennapjaink úgyszintén érzékeny pontjára tapint, amikor gyerek-írás stílusban óriási füzetlapokra rajzolgatott tőmondatokkal meséli el zsidó, cigány, meleg, rokkant nem-barátságát.
A szöveges jelenlét erős a kiállításon: Fodor János a bejárat mellett jobbról balra olvasható ólombetűkkel zárja rövidre az általánosan filozófiainak és/vagy pragmatikusnak is tekinthető dilemmát (More or less / less for more for less…), de ezzel szemben nyit az „elnyomott” magyar nemzet felé is: súlyos fekete Monolitján áttör a fény, és ahogy angolról egyből rovásírásba fordít, így a közeli jövőnek is elébe megy. Hasonlóan kíméletlen öntudatébredésre reflektál Uglár Csaba Idegen tudatáramával, csak nála vetített fraktálok képében, és összefüggéstelen, ál-értelemmel bíró szövegfolyamban a mesterséges intelligencia veszélye látszik fokozódni, amit egy szenvtelen hang duruzsol nehezen kivehető módon a fülünkbe.
Balról egy hangsúlyosan egyszerű és tiszta, számokkal kommentált, abc rendbe felsorakoztatott betűsor keretezi a kiállítást. Gondolta a fene, hogy ennek az űrkorszak végéhez van köze. A mai napig az űrben járt űrhajósok nevének betűit szedte szét Bodó Sándor és rendezte számokkal indexelt sorrendbe. Nagy a reveláció, amikor megértem, mit takar ez a szemnek is igen jóleső, szép, hosszú fekete-fehér képlet.
Most, hogy Magyarországon nem csak Istennek lenni lehet nehéz, de önálló véleménnyel bíró embernek lenni sem könnyű, különösen felértékelődik a civilek és ezen belül a művészek társadalmi szerepvállalása. A Kalifornia című kiállítás nem csak a csúnya jelenből látható „szebb jövő” cinikus utópiájával és a „forward to the past” (F.J.) álromantikájával foglalkozik, mindeközben az alapvető emberi jogok mellé is kiáll: az áltudományosság, álmagyarság és a – bármikor kimagyarázható – manipuláció műintézményének kritikájával is él. Akkorát nem durran ugyan, mint az új alkotmány, a médiatörvény vagy a köztársasági elnök magyar nyelvismerete, vagy a miniszterelnökünk európai parlamenti beszéde, a Moszkva tér átnevezése, vagy a MAOE felszámolási kísérlete… stb-stb. De azért hallja, aki akarja.
Trafó Galéria
2011. május 13. – június 19.