Egymástól pár száz méterre, banki és bróker-környezetben megrendezett kiállítás profi festőkkel – így jellemezhető a középgenerációhoz tartozó Kőnig Frigyes és korban kissé előtte járó Szüts Miklós igencsak rokon világot felmutató festészete. Kőnig tárlata a Raiffeisen Bank Galériájában (március 19.–május 6.) romokat idéz, 2004 és 2007 közötti utak emlékét, kietlen tájakon sejtelmes romok kívül és belül. Marosi Ernő akadémikus megnyitó szavaival készült katalógus kíséri a tárlatot (Marosi Ernő: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” ).
Szüts Miklós Aulich Art-beli kiállítását (március 12.–április 12.) Szilágyi Ákos így jellemzi: „Van, aki bír arcokat festeni, van, aki nem bír.Nem viszi rá a lélek. Vagy émelyeg tőle a gyomra. Elbizakodottság vagy vakmerőség lenne számára arcot festeni. Túlzás és szélsőség. Sőt, egyfajta vadság. Arcot festeni? – Bele a világba! Ebbe a világba?! Könyörgöm, de hát hogyan? Hogyan jöhetne ahhoz bárki, hogy egy arcot, valakinek az arcát a vásznára „fölvigye”? Hogyan érinthetné meg látható színekkel és formákkal egy személy arcát? Mert más arc nincsen, csak valakinek az arca, a személy arca van. […]
Van, aki az ember alakját és arcát mitologikus lények figuráival helyettesíti; van, aki absztrakt-geometrikus, non-figuratív alakzatokkal, megint más állatfigurákkal, szörnyalakokkal, ruhatestekkel, babákkal és bábukkal, medvékkel és kutyákkal, szürreálisan, teátrálisan, mesébe illően. Mert a képzelőerő megfeszítése kell ahhoz, hogy megjelenjen, ami lényege szerint rejtve van; láthatóvá váljon, ami nem látható: a szellemi személy maga.
Szüts Miklós művészi alkata olyan, hogy viszolyog minden saját fejéből előhúzott fantazmagóriától, minden mitologizáló figurativitástól, minden konceptuális-ironikus kitalációtól és belevetítéstől. Egyetlen látomás van csak, amitől nem viszolyog, amely vonzza és megejti: az a látomás, ami a láthatóban van, ha van, aki képes meglátni. Látomás ez is, mert ami vásznain képpé válik, csak látszólag nem az ő egyéni képzelőerejének a műve, csak látszólag a puszta látványra hagyatkozás. A puszta és lepusztult világ nem-vizionárius képének megalkotásához talán az egyéni képzelőerő még nagyobb megfeszítésére van szükség, mint a szürreális vízionáláshoz.”