Claes Oldenburg
és Coosje van Bruggen: A zeneszoba
Whitney Museum
of American Art, New York
Sokan, főleg európaiak
állnak értetlenkedve, berzenkedve Jeff Koons szobrai előtt. Nem tudják óraműként
működtetett agyuk művészetet kezelő mentális kategória dobozai valamelyikébe
gyömöszölni őket. Nem tudják, hogy honnan jött a művész, melyik régi irányzat
folytatója. S mert nem tudják beazonosítani műveit, kulturális szemétként
regisztrálják őket.
Jeff Koons pop
művész. A pop art az 1950-es években indult Amerikában, az elit és tömegkultúra
határait elmosó szellemi evolúció második világháború utáni, következő állomásaként.
Amerikában viszonylag gyorsan elfogadták az új irányzatot, a múltban ragadt
európai gondolkodás még mostanra sem tudta igazán megemészteni. Olyan
jellemzőket kérnek számon a pop művészettől – például rembrandti értelemben
vett mélység, vermeeri kifinomultság, Matisse-i érzékenység – , amelyek
céljából fakadóan nem sajátjai. Mint az absztrakt művészet esetében, a pop art
művekkel kapcsolatban is olvashatunk olyan populista felhördüléseket a magyar
nyomtatott és elektronikus sajtóban, mint hogy „Ezt a szomszédék Pistikéje
jobban meg tudta volna csinálni!” A világ művészeti evolúciójától csaknem fél
évszázadig elzárt Magyarország műkritikusainak és befogadó közönségének
különösen sok tanulni valója van e téren. A napokban egy magyar internetes
portál műkritikussá avanzsált sellője ujjongott azon, hogy szerinte Andy Warhol
dilettáns volt, s ő büszke egyrészt arra, hogy ügyesen nem fizetett 600
forintot a Warhol filmek megtekintéséért, másrészt hogy ő bizony nem hajlandó
tanulmányozni Warhol munkásságát. A cikk megjelenése után beindult virtuális
vitában meglepően sokan csatlakoztak a vidám, pörgősen tudatlan sellő nézőpontjához,
követelve az alanyi jogot az ismeretek nélkül történő véleménynyilvánításra és
a bornírt, agresszív ostobaságra. Annyi mindent cenzúráznak, betiltanak
manapság. A hülyeséget miért nem?
Claes Oldenburg
és 2009 januárjában elhunyt felesége, kollaborátora Coosje van Bruggen a pop
art legnagyobbjai közé tartoznak. Most két kiállítást is rendezett műveik
bemutatására a New York-i Whitney Museum of American Art. Aki kíváncsi Jeff
Koons szellemi felmenőire, feltétlenül tekintse meg Oldenburg Ice Bag – Scale C (Jégzacskó – Lépték C)
című kinetikus szobrát a Claes Oldenburg:
Early Sculpture, Drawings, and Happenings on Films című bemutatón. A
Jégzacskó a klasszikus másnaposság elleni eszköz hatalmasra felnagyított,
műgyantával bevont nylon szövetből készült mása, amelyet a belsejében
elhelyezett ventillátorok fújnak fel időnként, hogy aztán hipnotikusan
csavarodva roskadjon össze ismét, szimbolikusan csillapítva a művészeti világ
krónikus, kollektív másnaposságát. A mű eredetileg az 1970-es Világkiállítás
amerikai pavilonjának Művészet és
technológia című programjához készült, azóta ritkán lehetett látni.
A fiatal
Oldenburg Warhol és más pop művészek ellenében szerette művészetét nyersen
feltálalni. Inkább felnagyított, gusztustalan vacsoramaradékokat állított ki,
mint leveskonzerveket. A kézművességet preferálta a tömeggyártás helyett, a
kevéssé ismert termékeket a neves márkákkal szemben. Műanyagból készült,
felnagyított ételszobrai – Giant BLT
(Gigászi bacon, saláta és paradicsom szendvics), French Fies and Ketchup (Sült krumpli és ketchup) – óriási méreteik
ellenére étvágygerjesztőnek látszanak. Más szobrai, mint például az 1966-ban
készült Soft Toilet (Puha WC kagyló)
és az 1967-es Giant Fagends (Gigászi
csikkek) című, hatalmas hamutartó a művész szubsztanciák testi és művészeti
feldolgozása iránti érdeklődésére emlékeztetnek. Oldenburg humora is más volt,
mint a többi pop művészé, ezt számos poszt-freudiánus fallikus szimbóluma –
óriásira felnagyított ajakrúzs, cigarettacsikkek, tűzcsap – is mutatja, amelyek
Warhol puha, meleg campjével szemben
agresszív heteroszexualitást sugároznak. A kiállítás egyik csúcspontja a
válogatás Oldenburg látványos, ugyanakkor céltudatos, emlékművekre vonatkozó
javaslatait ábrázoló rajzaiból. A javaslatok legtöbbje, mint például a Javaslat egy tűzcsap formájú felhőkarcoló
építésére – 1968-ból származik, a kor társadalmi és politikai zűrzavarához
kapcsolódik. Más javaslatai, mint az építészi precizitással megrajzolt Cigarettásdoboz formájú múzeumépület terve,
időtlenül provokatívak.
A kiállítás
különlegességeit az Oldenburgot és happeningjeit bemutató, nemrég restaurált
filmek jelentik. A 17 filmet Stan VanDerBeek, Al Kouzel és más művészek
készítették. A Fotodeath (Fotóhalál)
című filmben Oldenburg Buster Keaton szerű figurája pörge kalapot visel.
Az Injun
(Indián) című filmben a művész fűrészporos köpönyeget viselve botladozik.
Érdekesek, művészettörténeti szempontból fontosak a filmekben feltűnő
mellékszereplők: az egykori New York-i kultúrcár, a beszélő nevű Henry
Geldzahler (Pénztáros Henrik); az első happenerek egyike, Lucas Samaras; a
művészetének fókuszába a testet, szexualitást és nemet állító Carolee
Schneemann, és mások. A filmeken bemutatott akciók nehezen kivehetők, még nehezebben
értelmezhetők. A szereplők dulakodnak, birkóznak egymással és különböző
tárgyakkal, általában jó nagy rendetlenséget csinálva.
A feleségével
közösen készített zeneszerszámok bemutatója, Claes Oldenburg and Coosje van Bruggen: The Music Room, tulajdonképpen
kiállítás a kiállításban. Az 1990-es évek elején Oldenburg és felesége házat
vásároltak Franciaországban, ahol a párizsi metró zenészei és a Loire völgyi
villák szalonjai által inspirálva zeneszerszám-szobor sorozatot készítettek. A
műgyantával bevont vászonból formált Soft
Viola (Puha viola) csodálatosan esetlen szenzualitást sugároz. Más
hangszerek szobrai, mint például a szétszedett vadászkürt, fenyegetőeknek
látszanak, mintha Hieronymus Bosch festményeiről materializálódtak volna. A
zene, szerelem és erkölcs közötti kapcsolatot a pár 2000-ben készített Resonance, after V. J. című kukkolódoboz
installációja teszi nyilvánvalóvá. A Vermeer hapsichordon játszó fiatal nőt
ábrázoló festményeit újraértelmező művet a londoni National Gallery felkérésére
készítették. A Vermeer festmények éles vonalait és precíz perspektíváját az
Oldenburg házaspár feloldotta, összezavarta, de az eredeti művek ékszeres doboz
jellege az ő átértelmezésükben is megmaradt. Nem könnyű elhinni, hogy a
Zeneszoba konzervatív szobrait kollaborátorával ugyanaz a provokatív pop művész
készítette, akinek műveit a többi kiállító helyiségben láthatjuk. Ez a
látszólagos skizofrénia arra figyelmeztet bennünket, hogy mint minden nagy
művész, Oldenburg is összetett, szerteágazó érdeklődésű személyiség, akinek a
munkásságát nem lehet egyetlen skatulyába gyömöszölni.