Ha a Kortárs Építészeti Központ eddig csak térképen satírozott volna,
akkor sem nagyon maradna más jelentős köztér és közintézmény a Tálaló
lehetséges listáján. Egy éve pedig ki látta előre azt a vihart, ami
februárban kerekedett a sajtóban a múzeum bővítése körül? A
Szépművészeti Múzeum földalatti bővítése 2005 óta van terítéken, és
2007-ben vált kiemelt, uniós finanszírozású beruházássá. Tervpályázatról
szó sem esett, viszont a már elkészült terveket 2008-ban kiváltották
egy meghívásos „tervverseny” keretében. Ennek nyerteseként Karácsony
Tamás készítette el a bővítés tervanyagát. Az általánosan kiválónak
ítélt koncepciót illető kifogások akkor mellékesnek bizonyultak: a terv
alapvető módosítás nélkül alakult tovább, a kritikus hangok
elhallgattak. Idén tavasszal azonban elszabadultak az indulatok. Ráday
Mihály publicisztikája nyomán korábban alig látott intenzitású vita
indult meg, elsősorban az építészeti tervek néhány meghatározó
részletével kapcsolatban, de tágabb körben az egész beruházás
intézményi, kultúrpolitikai szerepét illetően is.
A Szépművel teljesedik be a hazai szimbolikus jelentőségű közberuházások sora, ahol meglepően(?) hasonló minták fedezhetők fel az eljárások lebonyolításában és a résztvevők által elfoglalt szerepekben. A legjobb alkalom lesz tehát, hogy összefoglaljuk, hogyan is kezeljük itthon nemzeti kulturális, épített örökségünket és megvizsgáljuk, lehet-e mindezt másképp, intelligensebben, átgondoltabban folytatni? Lehet-e az előttünk húzódó tájra másként tekinteni mint lövészárkok rendszerére, vagy kivehető-e egyáltalán, hogy melyikben ki ül? Valamint itt, ahol most nézelődünk majd, mire is céloznak?

Lépcsőre? Bevágásra? Lékelésre? Bedöntésre? Homlokzatra – illetve átalakításra, tönkretételre, felsliccelésre, eltorzításra, netán továbbépítésre? Illetve a bejárati építmény – ez most akkor védelmet nyújt, megnyitja a teret, eltorzítja a teret, bevezet a múzeumba, kitakarja a múzeumot? Valamint otromba, kecses, kortárs, lejárat, jel, monstrum, ami tekeredik, vagy csupán épül? Ez-e valóban a legfontosabb kérdés? Egységes, fennkölt kompozíció a Hősök tere, vagy különféle csatározásokban született történelmi kalandpark? Miről beszélünk?

Szimbólumokat mindenki nagy kedvvel olvas térre és homlokzatra, tervre és kompozícióra, de keveseket érdekel, hogy az általuk elmondott történet milyen programra, struktúrára, konkrét térbeli helyzetre feszül rá. Az építészet itt – és a Tálaló eddigi lajstromában többnyire – puszta harctér: a közeg, ahol az intézményi, kultúrpolitikai és egyéb csaták lezajlanak. Csoda, ha senkit nem érdekelnek igazán az építészek és az ő terveik? Lehet, hogy a sokféle hangon vitatott változásban nem is a mai kor névjegye a kérdés – talán inkább az, hogy mik lehetnek ma egy múzeumi közintézmény feladatai, és ezeket hogyan töltheti be? Még inkább – kik töltik be? Hogyan is értelmezhetjük ma a nagy elbeszélések jegyében fogant szimbolikus köztereinket?

Jöjjenek el a Szépműbe, ahol a meghívottak megpróbálják összerakni ezt a szétbombázott történetet, eposzi jelzők helyett eposzi szereplőkkel, idegenforgalommal, bővítéssel, helyreállítással, a legújabb tervekkel és több generáció véleményével együtt.

Meghívottaink:

Baán László – a Szépművészeti Múzeum igazgatója
Barkóczi István – muzeológus, művészettörténész
György Péter – esztéta, médiakritikus, egyetemi docens
Karácsony Tamás – Ybl-díjas építész, a múzeumbővítés tervezője
Székely Miklós – művészettörténész, a CentrArt elnöke

Az est kurátora Somlyódy Nóra, a moderátor Szemerey Samu.

Helyszín: Szépművészeti Múzeum, Barokk Csarnok
Időpont: 2010. április 27-én kedden 19 órától.

A belépés ingyenes