Ahol mostanában lakom – egy nyugodt, nem kifejezetten drága, de nem is szegény környék Mexikóvárosban -, ott a legközelebbi (kisebb méretű) piacon hétköznapokon elég sokan megfordulnak, hétvégeken pedig kifejezetten nagy a forgalom, aminek az is az oka, hogy a zöldségek és nyersáruk mellett legalább nyolc-tíz helyen lehet kapni enni is, ebből legalább hat pultnál kizárólag halételeket.
Ezeknek a ’büfék’-nek a kínálata a pesti piaci falatozókénál jóval frissebb, egészségesebb és sokoldalúbb (miközben az ételek alig, vagy egyáltalán nem kerülnek többe). A jól előkészített fogásokat iszonyatos tempóban tálalják és adják ki a konyhapult körül ülőknek vagy a pincéreknek, akik rohanvást viszik ki az asztalokhoz. Hihetetlen mennyiségű hal és tenger-gyümölcsei tűnnek el a mexikói szájakban lime-mal, salsa-val, illetve olajban pirított és megszárított fokhagymagerezdekkel kísérve.
Három különböző piaci standnál történt mintavétel után kikötöttem Juan Manuel és öccse konyhájánál: egy kb. két és félszer két és félméteres stand, amit kívülről keskeny pult vesz körül magas székekkel, illetve két oldalról egy-egy székes-asztalos placc is tartozik hozzá. Még a testvárpár apja vágott bele a halbizniszbe; egész pontosan 1959 óta üzemel a stand, az alapító fiai már ebbe nőttek bele.
A legtöbb náluk kapható halétel nem különlegesség, jól ismert városszerte, de például a nyers vöröshagyma-kockákkal, lime-mal és koriander-levéllel izesített caldo de pescado, a halleves, amit szinte monodiétaként fogyasztok náluk vagy két hete minden nap, úgy készül, ahogy azt az üzletalapító papa annak idején kitalálta. Juan Manuel a kérésemre mindent elmesél és meg is mutat a halakkal kapcsolatban, de egy igen lényeges dologban falnak ütközöm. Pontos receptet nem ad.
Annyit megtudok, hogy a hallevest a ’peto’ nevű halból készítik, ami Vera Cruzból érkezik hozzájuk, a lé pedig vöröshagymából, zellerszárból, sárgarépából, paradicsomból, paradicsomszószból és persze valamilyen chile-ből áll (ami a legalább tizenötféle chili paprika egyikét, vagy az abból készített salsa-t jelentheti), de hogy milyen sorrendben, arányban és menyiségben, arról Juan Manuel nem szeretne többet mondani.
Mint ahogy a hagyományos mexikói karácsonyi halételt, a norvég bacalao-ból (tőkehal) készülő látványos üstöt ugyan megfotózhatom, de azt már csak az egyik kukta árulja el, miből is áll tulajdonképpen (paradicsompüré, fokhagyma, vöröshagyma, petrezselyem, mazsola, nmandula, tonhal, olivaolaj, kapribogyó és persze norvég tőkehal).
Arra, hogy a halban gazdag Mexikóban egy norvég halból készült hal az ünnepi vacsora, már rávilágított a napokban egy táska-kereskedő. Az keltette fel az érdeklődésemet, hogy üzletének kirakatában a színes műanyag-táskák közé beékelve jónéhány doboz sózott halat kínált eladásra. Miközben a bizarr assemblage-t fotóztam, a boltos elmondta, hogy az északi vizekben élő tőkehalnál nincs jobb, és hosszú évek óta ez jelenti a csemegét a mexikói családok karácsonyi asztalán. (Persze csak azokéin, akik egyáltalán megengedhetik maguknak azt, hogy asztaluk legyen. Mert azért komoly szegénység is van az országban, ennek összes kulturális és gasztronómiai következményeivel együtt. De erről talán majd máskor.)
Mexikó 11 592.77 kilométernyi tengerparttal rendelkezik, a Csendes óceán és a Karib tenger is sok halat szolgáltat. A Csendes óceáni oldalon Siboney államot, azon belül is Mazatlan várost tartják a mexikói hal-fővárosnak. Nem csoda, hogy a nemrég avatott ottani kulturális központ külső oldalát díszítő óriási murális munka fő témája a tenger, na meg a halak.
Ernesto Rios Rocha alkotása összesen 1700 nm, amely mérettel a művész egyben Guiness rekordot is felállított – ami ugyan első hallásra kissé különös értékmérő egy műalkotás kvalitásásnak megítélésénél, de hát más világ,más szokások…
Aki pedig a mexikói konyhát egy futó piaci látogatásnál mélyebben szeretné megismerni, és nincs módja a helyszínen megtenni ezt, annak ajánlom a 10 legjobb mexikói konyháról szóló food-blog valamelyikét.
Feliz Navidad y buen provecho! (Boldog Karácsonyt és jó étvágyat!)