„Nőiségemet, kérdéseimet, kételyeimet járom körbe” – írta a tárlat
bevezetőjében Szépfalvi Ágnes. Szépfalvi különleges hangot képvisel az
ezredfordulón kivirágzó festészeti realizmusban. Nem hűvösen merev,
fémesen technós ízű, de nem is múltba merengően klasszikus.
Látásmódját alapvetően a film határozza meg, a moziból ismerős beállításokat és jeleneteket festi meg oldott, de realista stílusban. A Fővárosi Képtár oratóriumában látható legújabb, Préda című kiállításán egy fél évszázaddal ezelőtti hollywoodi stúdiót is megfestett: fekete teremben, ácsolt faállványon, reflektorok kereszttüzében egy fiatal lány simul a fatörzsekhez, a mögé varázsolt mű háttér előtt. Egy lilás-rózsaszín portrén maga Sophia Loren tűnik fel, feszülő ruhácskában, telt ajkakkal és a mediterrán femme fatale-hoz illő, igéző pillantással. De ott van a tévés Dallas-sorozat miliőjébe való, keményen kifestett középkorú nő is, a válláról letépett kombinéval vagy az ötvenes évek naivája, aki egy pajtaajtó mögül kukucskál ki mit sem sejtve. Szépfalvi témaválasztása önmagában nem egyedülálló jelenség, hiszen az ezredfordulón a festészet könnyelmű és felszínes viszonyba keveredett a filmezéssel. Majd rövidesen kiderült, hogy a régimódi és a modern médiumok közötti ugrás csak egy rövidke pillanatig szórakoztató, utána erőltetett és unalmas játékká válik. Ez Szépfalvira nem igaz, hiszen népszerűségét nem pusztán a technikák közötti váltásnak köszönhette, hanem a női szemszög felvállalásának. A filmkockákat és jeleneteket ugyanis átszűri saját pszichéjén, kipárolva belőlük a félig álombéli, félig valóságos női szerepeket. A farkas árnyékáról mit sem tudó kislányét, a megütött utcanőét, a feszes keblekkel menetelő hősnőét, a Zorro-álarc mögé bújó, bajvívó vadmacskáét vagy a bögrével a fején táncra perdülő néger asszonyét. Szépfalvi festett univerzuma izgató és riasztó, vonzó és taszító: női figurái tele vannak filmszerűen kidomborított erotikával, szépen ívelt szemöldökökkel, csókra váró ajkakkal és feszes idomokkal. A férfiak viszont vészjósló árnyként vetülnek erre a filmesen attraktív szerepparádéra, erőszakossággal, önzéssel és ki nem élt vágyakkal fenyegetve a kiszemelt prédákat. Bár Szépfalvi egyre klasszikusabban és szerethetőbben kezeli az ecsetet, ha valaki valóban könnyed kikapcsolódásra vágyik, kerülje el a Fővárosi Képtár oratóriumát. Itt nyers és kegyetlen emberi játszmák zajlanak – édes hollywoodi mázba csomagolva.