Győrffy László valószínűleg a Várfok utca legkellemetlenebb művésze. Világos, Csiszér mellett bárki kellemetlennek tűnhet, még Szotyori is, El Kazovszkij is. Azonban ez a kellemetlenség mindvégig a szuper kellemessel flörtöl Győrffy munkáin. Mesterségbeli tudása olyan megszégyenítő, hogy körülbelül Botticelli és a digitális fényképezőgép között lehetne elhelyezni félúton.
Rendkívül rajzosan, plasztikusan adja elő mondandóját, a mimézis újrafölismertetését a festészeten számon kérők legnagyobb örömére. Azonban amennyire ennivalóan pontos a keze, olyannyira utálja is ezt, így hozakodik elő a kellemetlen tematikáival, mint például az öngyilkos, vagy zavart művészt ábrázoló jelenetekkel. Legalábbis ez így történt idáig.
A jelenleg kiállított anyagban a megnyitó személy, Rieder Gábor által is kiemelt huncutság sejlik föl. Szerinte – és szerintem is – mintha most már ezek a kellemetlenségek helyükre kerültek volna, illetve úgy nyernek bemutatást, hogy egy megkönnyebbítő irónia kezdi kikezdeni a nyomasztó olvasatot.
Nos, ez inkább a nagyobb kompozíciókra érvényes kijelentés, hiszen a „boldog valentin napot” (Most már tudod) grafika például inkább az ellenkező irányban dolgozik. A szív alakú képmezőn belül valami irtózatos rémálom kavarog: fegyveresek anyaszült meztelen áldozatokkal kegyetlenkednek, csonkolják őket, mindenütt vér és jajkiáltások, tisztességes végítélet magyarán. A mellkasig fölfalt korpusz a kereszten egy egészen hihetetlen invenció. (Igaz, már egy 2003-as olajkép fő témája is volt.) Mindezt, ha látjuk is magunk előtt (e leírást olvasva) lássuk úgy, ahogyan a festő e boschi jelenetet a quattrocento finom miniatúráinak kedves, harmonikus stílusában adja elő. Ha ez irónia, akkor kibomlása inkább közvetlen, mint késleltetett.
Akik Győrffyt virtuozitása alapján megvetik, és fotoshop-lovagként leírják, azok most mégis némi fejtörés árán távozhatnak Szalóky úr galériájából. A fraktálgeometriás effektek eddig is a megfelelő szituációban jelentek meg – gondolunk most az önfejbelövő művész irányban szétúszó fejére példaképp. Azonban az a típusú trivialitás most bővebb kifejtést nyer: az örvénybe olvadt fejű töprengő művész fejéből például már beszédbuborék áll ki, melyben újabb, szimbolikával terhelt kép fokozza a gondolatot (Prodigia).
Az önpusztítás helyett pedig az áldozati lét válik hangsúlyosabbá, a kísértésnek kitett, vagy a prédaként szenvedő művész (Cserélje le!, A képrombolók elhagyják a várost).
A magánélet nem szabad, hogy magyarázza a művészetet, de jelen esetben úgy tűnik, a problémák megunták magukat a művész eszében, és elkezdték kijátszani magukat egymás ellen, így ezen az alkotó már tisztes hátradőlési távolságból mulat.
XO Galéria
2007. május 31. – 2007. június 30.