Nem vagyok fészekrakó típus. A házikó, kutyus, kanári jellegű élettervek sohasem foglalkoztattak kellő energiával. Be kellett látnom, hogy sem az ilyen tervek kiagyalásához, sem végrehajtásához nem értek. Így aztán nem tekinthető véletlennek, hogy négy kontinens kilenc országában, több mint 120 lakásban laktam rövidebb-hosszabb ideig, mozgalmas életem során.
Mint Molnár Ferenc, a világhírű színpadi szerző, én is legszívesebben szállodákban laknék, ahol szobalányok vetnék be az ágyam, takarítanának utánam és csengőszóra szmokingos pincér zsúrkocsin tolná szobámba a levest. Sajnos a minden magyar drámaírók legsikeresebbjének tömegek ízlésére és szellemi befogadó képességére szabott darabjaival ellentétben az én elitista életművem csak albérletből albérletbe vándorlást tett lehetővé. Néha, gyengébb pillanataimban, főleg a déltengeri szigeteken barangolva, letelepedésen gondolkodva megkísértett az otthon álma. Ilyenkor megpróbáltam megtervezni magamnak az ideális, önfenntartó, fenntartható, az ellenség támadásaitól abszolút védelmet, számomra elegendő életteret biztosító házat. A kivitelezésre persze – fentebb említett mentális fogyatékosságom miatt – sohasem volt módom. Végül be kellett érnem az internet végtelenébe telepített virtuális otthonnal, ahol immár évek óta, köszönöm szépen, jól vagyok. A legapróbb részletekig kidolgozott, trópusi körülményekre megálmodott otthon-terveim, éppen megvalósíthatatlanságuk miatt műalkotásokká váltak, amelyeket majd a remélhetőleg még az életem során megrendezett életmű-kiállításomon csodálhatnak meg az érdeklődők.
Ha, ahogy a nagy modernista építész Le Corbusier (születésekor, megkérdezése nélkül ráaggatott kódnevén Charles-Édouard Jeanneret-Gris) mondta, a ház az életet lehetővé tévő gép, akkor a konyha ennek a masinának a motorja. Ha az otthonként működő házat élő organizmusként képzeljük el, akkor annak a konyha a szíve és agya. Amerikába költözésem előtt nem fordítottam különösebb gondot a táplálkozásra. Vagy büfében, étteremben ettem (általában mindig ugyanazt), vagy oda sem figyelve arra, hogy mit készülök megemészteni, otthon rágtam valami hideget. Hogy igényes gourmand amerikai feleségemnek kedveskedjek, New Yorkban tanultam meg főzni. Az évek során, bár receptek után még most sem tudok dolgozni, az olasz és távol-keleti konyhaművészetek hálás szuszogással jutalmazott kvázi-mestere lettem. Egyre nagyobb élvezetet találtam a főzésben. Az ételek megkomponálását ma már ugyanolyan művészi alkotómunkának tekintem, mint mondjuk az írást, a festészetet, vagy zenék komponálását. New York-i lakáskereséseink során mindig a konyhát tekintettem meg először, gondosan megvizsgálva az ételek előkészítését szolgáló pult (counter) anyagát, távolságát a hűtőszekrénytől, tűzhelytől és mosogatótól, lélekben kijelölve a fűszereket, háztartási gépeket tartó polcok, és a falra akasztandó szűrők, merőkanalak, reszelők, bárdok, kések, stb. helyét. Ma már, bár hosszú ideje egyedül élek, szívesebben főzök magamnak, mint hogy éttermekben keressem a kulináris örömöket.
Fontos tapasztalatot jelentett számomra, amikor rádöbbentem, hogy a már New Yorkban is egyre ritkább házibulik során a vendégek legszívesebben a konyhában csoportosulnak. A gyomor örömeinek szentélyében érzik otthon magukat. Tőzeglápokban, vagy régi sírokban 150 évig érlelt francia sajtokat és sós kekszet majszolva, óvatosan legendás borokat kóstolgatva ott lehetnek igazán önmaguk. Amerika a legkorszerűbb háztartási gépekkel és legrozsdamentesebb edényekkel, célszerszámokkal felszerelt modern konyhák hazája. Tulajdonosaik büszkén mutogatják katedrális méretű, csillogó-villogó konyháikat, ahol beszélő tűzhelyek bársonyos hangon jelentetik be, ha megfőtt a spagetti, és a konyhai lefolyókba rejtett darálógépek a véletlenül beejtett csontokat (néha kávéskanalakat, jegygyűrűket is) mikroszkopikus méretű szemcsékre darálják.
A modern konyha – mint tanulmányozásra érdemes, koherens munkahely és a hatékonyság modellje – a 20. század elejére alakult ki, azóta a design művészete állapotának fő indikátora. Persze a konyha a különböző, egymásnak ellentmondó hitrendszerek csatatere is, nem utolsó sorban a nők társadalmi helyzetével kapcsolatban. Ahogy a szolgák használata visszaszorult, a háziasszonyok a munkájukat megkönnyítő, csinos új termékek lelkes hívei és a konyhai eszközöket gyártók őket főző- és mosogató gépeknek tekintő reklámkampányainak a célpontjai lettek. Ezt a folyamatot demonstrálja a New York-i Museum of Modern Art (MoMa) Counter Space: Design and the Modern Kitchen című kiállítása.
Szédítő mennyiségű formatervezett tárgyat, főzéssel kapcsolatos iparművészeti és művészeti alkotást használva, a sokakban nosztalgikus emlékeket felidéző kiállítás tágas történelmi kontextusba helyezi a modern konyhát. Láthatjuk itt az amerikai (és esetenként globális) konyhaművészet legendássá vált eszközeit, mint például az Ekco zöldséghámozót, a Chemex kávéfőzőt, a rézfenekű Revere Ware szószos tálat, a műanyagból készített Terraillon konyhai mérleget és órát valamint a fedeles Magnelite teáskannát. A konyhai design evolúciójára erős befolyást gyakorolt a gáz- és elektromos tűzhelyek megjelenése, a városok, a középosztály és az egészségtudatosság jelentőségének növekedése, a panelházak elterjedése, a nők egyre nagyobb függetlensége, és persze az a társadalmilag érzékeny törekvés, amely az életminőség általános javítását célozta meg.
A két világháború eredetileg harcászati célokra kifejlesztett, hatékonyságot és tartósítást megcélzó találmányai megtalálták helyüket a modern konyhában, hogy ellensúlyozzák az időnként jelentkező élelmiszerhiányt, és a tényt, hogy egyre több nő kényszerült munkát vállalni, kevesebb időt hagyva nekik a házimunkára. Ahogy a városok növekedtek, mindinkább szükségesebbé vált az ételek tartósítása, és a konyhai szemét elhelyezésének megoldása. A múzeum állandó gyűjteményének körülbelül 300, korszakokba csoportosított használati tárgya és plakátok, festmények, filmek, filmekből vett állóképek, nyomatok, fényképek tájékoztatnak a konyhai design fejlődéséről az elmúlt évszázadban.
Itt van Peter Behren 1909-ben szabadalmaztatott elektromos vízmelegítője, amelyet feltalálója azért nikkeleztetett, hogy a korábbi ezüst vízmelegítőkre emlékeztessen. Egy 1917-es plakát arra biztatja az amerikaiakat, hogy kevesebb húst és zsírt, több magvat és zöldséget egyenek, ezzel is segítve az európai frontokon harcoló katonák élelmiszer ellátását. Láthatjuk a Charles Stillwell által tervezett, a philadelphiai Union Paper Bag Machine Company által 1883-ban piacra dobott, mindmáig népszerű barna papírzacskót, és az első műanyag Tupperware ételesdobozokat, Philippe Starck szoborszerű, nem túl praktikus, de szép, 1988-ban gyártásra került Juicy Salif citromprését, és a Smart Design egy évvel később bemutatott, sokkal felhasználó-barátabb Good Grips citrom- és narancshámozóját.
A kiállítás központi darabja egy nemrég a múzeum tulajdonába került, csaknem teljes, Margerete Shütte-Lihotzky által, 1926–27-ben tervezett Frankfurti Konyha (Frankfurt Kitchen). A pilótafülkékhez hasonlóan letisztult formavilágú és funkcionalitású konyhát az első világháború utáni lakáshiányos időben épített frankfurti bérházak apró élettereire tervezte Ausztria első női építésze. A saját korában forradalminak számító konyhát egy nemrég készített zenei video klipjében Robert Rotifer osztrák zenész dicsőíti.
A kiállítás három szekcióból áll. Az első, a The New Kitchen (Az új konyha) a második világháború végéig tartó korszak, a formát a funkcionalitás szolgálatába állító eredményeit mutatja be. A periódus fémekben, üvegekben, geometrikus megoldásokban gazdag konyhái leginkább laboratóriumokhoz hasonlítanak. Ebben a szekcióban láthatók olyan klasszikusok, mint Wilhelm Wagenfeld Kubus nevű, egymáshoz illeszkedő, üvegből készített tartóedényei, Sherman Kelly Brancusi szobraira hasonlító, alumínium fagylalt-kanala, és egy névtelen tervező Marcel Duchamp ready-made-jeire emlékeztető tortavágója. Itt láthatók a brit designer, Frederick H. K. Henrion nyúltenyésztést propagáló háborús plakátjai és Herbert Tomlinson egérellenes poszterei is.
A Visions of Plenty (A bőség víziói) című második szekció az új anyagokat, főleg a színes plasztik különböző változatait és az amerikai konyhák (lakások) méretének a második világháború után bekövetkezett növekedését mutatja be. Míg az újonnan épített európai lakások és konyhák egyre kisebbek lettek – ezt legjobban Virgilio Forchiassin olasz tervező, minimalista kockává összehajtható mobil konyhája szemlélteti –, az amerikai konyhák elkezdték magukba olvasztani az ebédlőt és a nappali szobát is. Az okos formák és kifinomult színek kedvéért elkezdett háttérbe szorulni a funkcionalitás, ahogy azt Kenneth Brozen 1963-ban tervezett áttetsző műanyag tálai illusztrálják. A plasztik tálaló edények ugyanolyan exkluzívnak látszanak, mint a régebbi korok drága porcelánjai. Ebben a periódusban született újjá a német design, ahogy azt Kaj Franck arab megrendelők számára tervezett Kilta étkészletei és Kenji Ekuan 1961-es darázsderekú Kikkoman szójaszósz tartója bizonyítják.
A Kitchen Sink Dramas (Konyhai mosogató drámák) című, utolsó szekció művészek konyha-inspirálta alkotásait mutatja be, többek között Andy Warhol Brillo dobozait, James Rosenquist és Tom Wesselmann festményeit. Ebben a szekcióban láthatunk játék- és reklámfilmeket is. Bornírt nő-ábrázolásuk miatt a legtanulságosabb reklámfilmek az 1915-ben készített The Home Electric (Az elektromos otthon) és az 1955-ös A Word to the Wives (Egy szó a feleségeknek). Martha Rosler, Cindy Sherman és Laurie Simmons művei a filmek és reklámok női sztereotípiáira reflektálnak.
Museum of Modern Art, New York
2010. szeptember 15. – 2011. március 14.