A klasszikus realizmus hagyományát felvállaló stílusiskolák időről időre beleékelődtek a huszadik századi modern festészet történetébe. Az első világháború okozta megrendülést követően a realizmus a tradíciók újbóli felvállalását jelentette, hol az izmusok kísérleteire adott reakciós antitézisként, hol a modernség zászlaját félig-meddig továbbvivő szintézisként.
A hatvanas évek végén felbukkant amerikai hiperrealizmus egyszerűbb képlet szerint működött, nem volt más, mint az öntörvényű absztrakt expresszionizmus túladagolása által kiváltott autoimmun-válasz. A neoavantgárd kiteljesedésével megtagadott és kisemmizett naturalizmus pimasz fricskaként született újjá. Felvetett pár gyorslejáratú esztétikai kérdést (elsősorban a fotografikus nemzedékek őstapasztalatainak a feldolgozását), kicsit elgondolkodtatta a modernizmus felkent prófétáit, majd visszavonult a kereskedelmi galériák kényelmes hátsó traktusaiba. Az ezredfordulón kivirágzó folytatásával, az úgynevezett technorealizmussal hasonló a helyzet: a rendszerszerűen elfelejtett és megtagadott realista stílust megint előkotorta néhány lelkes fiatal, hogy borsot törjenek a késő-modernizmus megfáradt tekintélyeinek orra alá. Közben könnyedén felvetették a küszöbön álló legújabb képtechnológia, a digitális vizualitás divatos kérdéseit, az ódon olaj-vászon technika látványosan tükrében. A hiperrealizmus története által diktált logika szerint a technorealizmus is villámgyorsan elveszíti érdekességét, szemtelen aktualitását – és belesimul a kereskedelmi galériák széles portfóliójának egyik karakteres szegmensébe. A Várfok Galéria – ami oroszlánrészt vállalat a millenniumi fotórealizmus népszerűsítésében – rendületlenül állítja ki technorealista stílusban dolgozó fiatal művészeinek munkáit. Most éppen Csiszér Zsuzsin a sor, aki a fátyol-függöny-fólia tematika mentén gyűjtötte össze legújabb óriásportréit. Olajképein látszólag a hatvanas-hetvenes évek hiperrealizmusa köszön vissza: magazinból kiollózott képek, érzéki női arcokkal (duzzadó rúzsozott ajkakkal, csillogó napszemüvegekkel), amiket összekaristolnak a hajtogatás mentén felszakadt fotópapír fehér rostjai. Farmer farzsebbe hajtogatott magazinnők – tökéletes trompe l”oeil bravúrral. Akárcsak a nyomdatechnika által determinált szemünket becsapó Malcolm Morley képeslapmásolatai negyven évvel ezelőttről. De Csiszér Zsuzsi nem csak a médium torzító szerepével foglalkozik, egyes modelljeinek arcát például (szintén virtuóz módon megfestett) fóliába csomagolta. Sőt, egy fekete-fehér c-print is kiegészíti a műegyüttest, amelyen áttetsző fóliába bújtatott, kissé ijesztő nőalakok álldogálnak egy mezőn. Csiszér Zsuzsi finom, asszonyi konceptualitást adagol a fotórealizmushoz, élettel töltve meg a kifakult trendet. De szellemi hátországát nem könnyű felderíteni, mert festményeinek felszíne annyira érzéki, magával ragadó, selymes és simogatnivaló, hogy a szem nehezen tud másra összpontosítani. A puha, kéjes ecsetvonások körkörös tánca, a buja olaj-vászon mágiája fátyolfüggönyként borul a képekre, távol tartva mindenféle rideg intellektust.
Várfok Galéria – XO Terem
2008. október 18.–2008. november 22.