Museum of Contemporary African Diasporan Arts, New York
Dred Scott, egy fekete rabszolga 1856-ban pert indított a szabadságáért. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága azzal utasította vissza követelését, hogy mivel afrikai származású emberek nem kaphatnak amerikai állampolgárságot, nem is használhatják az amerikai bíróságot követeléseik jogszerűségének megállapítására. Továbbá, ha a bíróság szabad emberré tenné a felperest, a döntéssel jogos tulajdonától fosztaná meg a rabszolga gazdáját. Csaknem 150 évvel később Scott Tyler brooklyni születésű művész a hírhedt bírósági döntés emlékére nevét Dread Scottra változtatta és kiállításai, akciói azóta is országos botrányokat eredményeznek. 1989-ben úgy helyezte el a vendégkönyvet az Art Institute of Chicagóban rendezett kiállításán, hogy akik kommentálni akarták a falra írt kérdését – „Mi a megfelelő módja az amerikai zászló elhelyezésének? – azoknak át kellett menniük a padlóra terített amerikai zászlón. A kirobbant botrány hatására a kongresszus törvényben tiltotta meg a zászló meggyalázását. A törvény ellenzői zászlóégetésekkel tiltakoztak országszerte. Végül a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette a törvényt. 1994-ben Dread Scott, Joe Wippler graffiti művésszel szövetkezve hozta létre a Grand Army Plaza-ban bemutatott, El Grito című murált, amely az afro-amerikaiak és latinók jövőbeli, rendőrök elleni polgárháborújának jeleneteit ábrázolta. A murált molotov koktélok világították meg, a haldokló rendőröket egyenruhás, fejetlen, véres kirakati babák reprezentálták. A művet nagy felháborodással fogadták a „törvény és rend” jobboldali hívei. Egyikük megkísérelte megsemmisíteni a murált. Dread Scott Welcome to America című kiállítása 2008. június 1-ig látható a brooklyni Museum of Contemporary Arts-ban. A kiállítás egyik, nagy felháborodással fogadott művének címe – Blue Wall of Violence – egyszerre utal a rendőrök által elkövetett gyilkosságokra és azok eltusolására. A rendőrgolyók áldozatait a művész szabványos FBI céltáblákkal ábrázolta. A mű mottója szinte az egész, globalizált világunkra érvényes: „Társadalom, ahol a rendőrség működését nem ellenőrzik.” A külön teremben felállított installáció hangját már azelőtt halljuk, hogy belépnénk a terembe: három motorizált gumibot ver egy fa koporsót. A céltáblaként ábrázolt áldozatok kinyújtott kezében azok a tárgyak vannak, amelyeket a golyózáporral kivégzettek tartottak, amikor lelőtték őket: pénztárca, nyalóka, színes játék pisztoly. A tárgyalásokon a rendőrök azt vallották, hogy a tárgyakat fegyvereknek gondolták, azért lőttek. A kiállítás megnyitója után nem sokkal rendezett beszélgetésen felszólalt egy fekete asszony, Joanne Mickens, akinek a fiát egy évvel korábban lőtték le a rendőrök, de még mindig nem kapta meg a halál okát megállapító orvosi jelentést. Ugyancsak külön teremben kapott helyet a Katrina hurrikán által elpusztított New Orleans emlékműve: hatalmas akvárium vizén fekete játék baba úszik, fejjel lefelé, az akvárium fenekén trombita. A falakon az áldozatok százainak színes portréi. A város nagy része, évekkel a katasztrófa után még mindig romokban hever, az újjáépítésre szánt pénz kézen-közön eltűnt. A következő teremben bebörtönzöttek hangját hallhatjuk, tablókon rabok arcképei. Az utolsó teremben sírok sorakoznak. A fejfákon az amerikai katonák által lelőtt afgán civilek, férfiak, nők, gyermekek nevei és meggyilkolásuk történetei. A kiállítás üzenetét nagyméretű világtérkép hordozza, amelyről hiányzik Észak-Amerika. A térképen felirat: „Képzelj el egy világot Amerika nélkül”.