Több éves várakozást követően végre megvalósult Zuzu megistenülése az Ernstben. A megnyitón a magát átfogóan képviselő szakma érdeklődése beszéljen helyettem, milyen hiányt pótol az alulkanonizált, ám annál sokszínűbb pálya eddigi állomásainak nyilvánosságra hozatala. A fotóreál hullámból az új hullám pszichedéliáján át vezet az út a misztikáig, egyben egyfajta magánvallási pszeudo-fotórealizmusig.E retrospektív Forián Szabó Noémi kurátor egyszemélyes munkája a Műcsarnok alá visszahelyezett rangos térben – minden elismerésünk ezért. A rendezés időrendi is, és méretbeli megfontolások szerint is szétválasztja az anyagot: a korábbi évek fotóreálja és a Zuzu-Vető korszak vásznai, vázlatai a kisebb termeket töltik meg; az egykori télikert és az utcai termek a nagyobb méretű és már inkább kilencvenes évekbeli képeket fogadják be.
A szétválasztás azért nem annyira szigorú, mert nem lehetséges növényi fejlődésmintára ráhúzni Méhes éveit. Értek ezalatt egy olyan vissza-visszatérő problémamegoldó hozzáállást, amit példáz az, ahogyan a nyolcvanas évek eleji terveiből merít a művész tizen évekkel később. Konkrét példa erre a Vidám barakk, egyfajta polcra kitett szocialista nipp-paródia sor 3-D-rajzfilm-geometrikus csendélete vásznon olajból, amelyeknek egyes darabjait (a spirálfejű vagy a vöröscsillagfejű öltönyférfit, párostáncot lejtő sarló-kalapácsot, levélnehezék-tankot) ki lehet keresgélni a korai akvarellek közül. Az ilyen önretrónak tűnő gesztusok közé az is elmehet, amint a kilencvenes években a fotóreálhoz visszatérő Méhes szintén nyolcvanas évekből származó színes fotót dolgoz föl egy megismételhetetlen hangulat örökbe konzerválására, más esetben már-már az akkori színes fotó korlátoltabb színérzékenységét parodizálja. Ide tartozhat még az is, ahogyan a napszemüvegdivatba továbbgondolt op art ötleteit dolgozza ki, a modern életet megtestesítő csajokat meghökkentőbbnél meghökkentőbb szemüvegek szemkápráztató-űrkorszaki maszkjai mögé bújtatja.
Érezni egy nagy adag szakralitásra-törekvést az üvegtetős teremben, mint rendező elvet. Amennyire a szép nők hatalmas fotóreál vásznai az utcai terembe kerültek – egy vénuszi festészetakarás jegyében – úgy az Oltár és a minimalista fekete-arany képek ezekkel közösséget vállalni nem akartak e rendezés jegyében. Mindkét terem munkái azonos időkből valók. Az Oltár a kilencvenes évek közepén jött létre, bársony lépcsőzetű talapzaton álló szekrénnyel, melyben szeretet-relikvia-assemblage-ok csillognak. Ezek közeli rokonai Január Herceg mágikus tárgyegyütteseinek, de egyben a világ bármely pontján föllelhető búcsújáróhelyek jámbor dekorációs hajlama ugyanúgy bennük van, mint a vitrin lakossági hagyománya. A szamárhátíves záródású, gazdagon aranyozott  szekrény szárnyakkal egészül ki, két-két sorban három-három fekvőformátumú keretezett ceruzarajz alkotja. Ezek a lámaista mandalákra emlékeztető, középpontos szimmetriájú pszeudo-absztrakt alkotások voltak a képkockái Méhes Ősfény-ösvény című videomunkájának is, amely a kiállítás legfőbb hiányossága, hogy nem került bemutatásra.
Ernst Múzeum
2007. augusztus 30.–2007. szeptember 30.