Az Ernst Múzeumban a kortárs képzőművészet világszerte ismert, Gentben élő fenegyereke, Wim Delvoye vendégeskedik, a Műcsarnok szervezőmunkájának jóvoltából. Delvoye azt a típusú posztmodern sztárművészt testesíti meg, aki csak az elméleti koncepcióval és a tervezéssel foglalkozik, a kivitelezést segédeire bízza. Csapata nem hasonlít a klasszikus festőműhelyekre, ahol a vezető mester a kisebb tehetségű tanítványokkal készíttette el a hátteret vagy a drapériákat. Wim Delvoye Warhol művészgyárát élesztette fel (akárcsak a brit Damien Hirst vagy a japán Takashi Murakami), ahol a sztárstátusú, mindenható ötletmester vezénylete alatt iparosok és segédek hada serénykedik a mesterségbeli tökély érdekében. Delvoye ugyanis nem elégszik meg a középszerűvel, a hozzávetőleges vizuális hasonlósággal, így nem maga tanulja ki a szakmákat, hanem fafaragókat, lemezvágókat, ólomüvegablak-készítőket vagy akár tetoválómestereket alkalmaz. Delvoye méreteiben is lenyűgöző installációiban ugyanis a kivitelezés magas színvonala létkérdés. Nem a kócos és randa későavantgárd jegyében dolgozik, hanem a fogyasztóbarát termelés hízelgő ügyességét eltanuló posztmodern képzőművészet égisze alatt. Delvoye-nak azért van szüksége a vizuális profizmusra, hogy minél nagyobb tartalmi-formai ellentétet tudjon beleerőltetni a hétköznapiasan egyszerű, sőt, sokszor egyenesen útszéli ötleteken alapuló műveibe. Egyik kiállított sorozatában például a jól ismert házi gázpalackokat dekorálta ki a delfti csempék holland szimbólumaival. A vaskos, iparilag öntött fémpalackok kövér testén ott díszelegnek a flamand otthonok hagyományos népművészeti motívumai, a kék-fehér virágmintákkal keretezett szélmalmok. A hordozó és a festés közötti végtelen távolság áthidalása a Delvoye-munkák alapmechanizmusa, a humor és a gondolatiság közös ősforrása. Egy másik nagyszabású projektjében disznók bőrére tetováltat különböző giccses jelképeket, Harley-Davidson feliratot, koponyát, Walt Disney mesefigurákat, Jézus-arcot vagy éppen a francia luxusmárka, a Louis Vuitton jellegzetes mustráját. Először vágóhidakról szerezte be a disznóbőrt, majd saját gazdaságot alapított Kínában, ahol (a több mint szimbolikus) Állatfarm cégér alatt tetovált sertések tucatjai nevelkednek, bőrükön hizlalva az egyre drágább műalkotásokat. Röfögő, bűzös hústenyészet és csillagászati árakon futó elegáns kortárs műtárgyak, kommunista szuperállam és Orewell Állatfarmja, konceptuális művészet és a pop kultúra giccses jelképei – az ambiciózus projekt számtalan értelmezési szinttel rendelkezik. A kidolgozás pontossága pedig szavatolja a szellemi minőséget. Akárcsak az acéllemezekből kivágott gótikus műtárgyak esetében. Delvoye következő nagy sorozatát mindössze egy darab képviseli az Ernst Múzeumban, egy hatalmas, lenyűgöző nyergesvontató makett, platóján egy betonkeverő teherautóval. A járművek vörösesre rozsdásodott vaslemezekből épülnek fel, amiket gondos szakemberek lézervágóval csipkéztek ki katedrális-szerűvé. A filigrán munkagépek-makettek a flamand neogótika múltba révedő reneszánszát csipkedik meg. De nem bántó módon, Delvoye nem tudja palástolni vonzalmát a későközépkor formabravúrja iránt, meg is jegyezte egy helyen, hogy a gótika számára az „európai tavasz”. A mesterségbeli tudás csodálata jelenik meg a hatalmas központi installációban, a Cloacaban is, bár kissé áttételesebb módon. Delvoye biológusok és mérnökök hadával fejlesztett ki pár évvel ezelőtt egy óriási masinát, ami képes modellálni a táplálkozás és anyagcsere folyamatát. A Cloaca Ernst Múzeumban bemutatott legújabb fejlesztése hatalmas vázszerkezetből, üvegtartályokból, kígyózó csövekből és elektronikus szerelvényekből áll. Betanított munkások hada felügyeli az emésztőrobot működését: lépcső tetejéről öntik be az élelmiszert egy tölcsérbe, ahonnan pépesítés és darálás után folyadékkal teli tartályokba kerül. A végeredmény, az „emberi” salakanyag egy zöld futószalagra pottyan, kellemetlen bűzzel töltve meg a kiállítótermet. Az anyagcsere-géphez egy Coca-Colát utánzó embléma is tartozik, a brandépítés jegyében. Delvoye szerint „a Cloaca több mint egy szarógép”, a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom és a kortárs művészeti piac ironikus modellje. Humoros, szemtelen, egyszerre elgondolkodtató és közönségbarát, miközben lehengerlően profi – mint a genti mester egész életműve.
Ernst Múzeum
2008. február 16.–2008. március 23.