„Hiszem, hogy a valóság és az álom látszólag kibékíthetetlen ellentéte feloldható valamilyen abszolút realitásban, mondhatnánk: szürrealitásban. Igyekszem ezt meghódítani, magamévá tenni, ám abban a biztos tudatban, hogy sohasem fogom elérni. Még halálom sem izgat annyira, mint az az öröm, melyet ennek a realitásnak a birtoklása ígér.”
(André Breton, Ouvres complètes, Bibliothèque de la Pléiade, Paris)
A bécsi BA-CA Kunstforum „Verrückte Liebe” címen kiállítást rendezett a klasszikus szürrealizmus és az amerikai absztrakt expresszionizmus mestereinek munkáiból. Válogatást, mondhatnánk nagyonis személyes válogatást, mert a művek a berlini Ulla és Heiner Pietzsch házaspár gyűjteményéből valók. Nem szokatlan már, hogy múzeumok, nagy kiállítótermek egyre több magángyűjteményt mutatnak be, a maga zártságában, szubjektivitásában. Mert a magános gyűjtő saját ízlése szerint vásárol, azt, ami neki tetszik, a teljességgel vagy a szisztematikus beágyazottsággal, műtörténészi didaktikával mit sem, de legalábbis eleinte alig törődve, míg nyilvános gyűjtemények előzetes koncepció alapján építik fel az anyagot, sokszor úgy, hogy később (különböző szempontok szerint) válogatott kiállításokat lehessen belőle összeállítani. A nyilvános gyűjtemény előre „kitervelt”, a magángyűjteményben sokszor váratlan és meglepő szomszédságok, összefüggések jönnek/jöhetnek létre. Ez adja ez utóbbiak charme-ját.
Az Albertina, a MUMOK, a Leopold-múzeum több gyűjteményt is állított már ki, sőt a Collegium Hungaricumban a nemrégiben bemutatott Lützenburger-kollekció a harmadik ilyen típusú kiállítás volt. A Kunstforumban ez a negyedik ilyen, és nyugodtan mondható, hogy a már emlegetett váratlan összefüggések, szokatlan arányok élénkítő frissességet hoznak a kiállítási gyakorlat mindennapjaiba.
De hogy áll össze egy ilyen gyűjtemény? A Pietzsch-házaspár készségesen elmondja: „Úgy kezdtük, mint mindenki más. Bútorokat vásároltunk a lakásba, metszeteket, melyeket a falra akasztottunk. Örömöt okozott látványuk. A falak egyre inkább beteltek, és amikor elhatároztuk, hogy most már szisztematikusan akarunk gyűjteni, felmerült annak a kérdése, hogy milyen is legyen majd a gyűjtemény. Én amerikaiakat, feleségem az (európai) szürrealizmust akarta gyűjteni. Szürrealizmus-gyűjtemény lett belőle, melynek nyúlványai vannak az amerikai absztrakt expresszionizmusban. Villát építettünk Berlin Grunewaldban. Az építésznek, Reinhard Müllernek a lelkére kötöttük, hogy nekünk falakra van szükségünk. Falakra, falakra, és ismét falakra.” De nem csak falakra, hanem – egyszerre kiderült – könyvekre is szükség van. Irodalomra, mely a művekről, művészekről szól. Irodalomra, mely a kor művészetfelfogásáról, az avantgárdról, a szürrealizmusról informál. És innen már csupán egy lépés: egyszerűen irodalomra, mert – főleg a szürrealista művészet – nem csupán képben, objektben, hanem szövegben is él. Breton maga is író, de említsünk meg azért még néhányat: Paul Éluard, Louis Aragon, Philippe Soupault, Benjamin Péret, később Alfred Kubin, Paul Celan vagy García Lorca. Így lett a képeket, szobrokat gyűjtő házaspárnak nagy könyvtára, melyben igazi ritkaságok is előfordulnak: például André Breton Revolution Surrealiste 1924-1929-ének mind a tizenkét eredeti kiadású példánya.
De kiket és milyen műveket is láthatunk? A gyűjtemény bemutatható része 120 darabból áll. Néhány kivétellel mind itt van a kiállításon. Persze a súlypont a francia szürrealizmus klasszikusaira esik, a mozgalom hőskorából, az 1920-as, 30-as évekre, valóban klasszikus művekkel. André Bretont, Hans Arp-ot, Salvador Dalít, André Massont, Yves Tanguyt, Francis Picabiát, Henri Laurens-et sorolják a katalógusban közéjük. De kihagyhatatlan Picasso, aki ugyan csak részben, és időlegesen tartozott a mozgalomhoz, de az Arabeszk asszony vagy a Torero nő egyértelműen szürrealista mű. És kihagyhatatlan Joan Miró is, aki ugyan hol Párizsban, hol Katalóniában élt. Mint Salvador Dalí is, aki csak úgy lett „francia szürrealista”, hogy velük együtt állított ki. Apropó Dalí: itt tűnik fel igazán, hogy a Pietzsch-házaspárnak – úgy látszik – más gyűjtőszenvedélye is van. Az egyik kisméretű Dalí-kép gazdagon díszített, 1720-ból való velencei keretben van kiállítva.
Az iniciatív francia csoport mellett a nem kevésbé fontos belgák is reprezentálva vannak: René Magritte (akiről Breton azt állítja, hogy a „szürrealizmus olyan kakukk-tojás, melyet Magritte tudomásával csempésznek a fészkekbe.” De mennyire igaz!), Paul Delvaux és Willem de Kooning (aki ugyan hamarosan kivándorol Amerikába), és az igen népes német szürrealizmus is: Max Ernsttől 14 képet állítottak ki, Hans Bellmertől hatot, Gerhard Altenbourg-tól, Hans Hofmanntól, Rebecca Horntól kettőt-kettőt, Jimmy Ernsttől, Balthus-Balthazar Klossowski de Rola-tól, Wolfgang Paalentől egyet-egyet. Svájcból ketten vannak: Alberto Giacometti és Leopold Kurt Seligmann, Spanyolországból is: Óscar Dominguez és Esteban Francés. Angol érdekes módon csak egy akad, de az a javából: Francis Bacon. Közép- és Délamerikában érdekes módon inkább az európai szellem hatott s nem az amerikai absztrakt expresszionizmus, a földrajzi közelség ellenére, bár Roberto Matta amolyan köztes helyet foglal el: a Szürrealista kompozíció inkább ide, a Locus Solus inkább oda billen. Leonor Fini, Frida Kahlo, Wilfredo Lam, Diego Rivera vannak még jelen a kiállításon. Azokból az országokból, ahonnan a művészek akkoriban Párizsba vándoroltak: Victor Brauner Romániából, Jaques Lipchitz Litvániából, Mark Rothko ésTamara de Lempicka Oroszországból.
És most nézzük Heiner Pietzsch nem is olyan titkos szíve vágyát: az amerikai absztrakt expresszionizmust, melyet inkább az európai (francia) informellel szoktak rokonítani, de a művészetben a határok sohasem merevek. Fontos alkotókkal és művekkel találkozunk: elsősorban Alexander Calder két mobiljával, melyekről Breton úgy nyilatkozott, hogy „ezek emlékezetünkbe idézik az égitestek mozgását, a levelek suhogását és egy szeretetteljes simogatás érzését”. Jackson Pollock egyik régi képével van jelen, az Ikarus-szal, mely inkább ébreszt bennünk szürrealista gondolatokat, mint a későbbi actionpainting. Dorothea Tanning Feszültség című képét a rendezők a katalógus címlapjára tették. Robert Motherwell, Arshile Gorky, Adolph Gottlieb, Gerome Kamrowski, Barnett Newman inkább köztes helyet foglalnak el: van szürrealista ihletésű festményük is, meg olyan, mely az absztrakt expresszionizmus gondolatvilágát idézi. Mark Tobey-t pedig se ide, se oda nem tudom sorolni: mindkét kiállított képe színtiszta, meggyőző, fínom absztrakt festmény. Viszont Jack Tworkov, Ad Reinhardt, Franz Kline egyértelműen expresszionisták.
A névsorból kiderül, hogy a gyűjtők – ha nem is reprezentatívan – igyekeztek számba venni majdnem mindenkit (legalább egy-egy művel), és egyben feltérképezni azt a területet, ahová a szürrealizmusnak kihatása volt. Jó rendezésű, jó hangulatú kiállítás, és nem csupán azoknak ajánlom, akik ilyen vagy olyan viszonyban vannak a szürrealizmussal.
(Verrückte Liebe, BA-CA Kunstforum, március 8-tól június 18-ig)
