Mit kezdjünk a ránk zúduló műtárgyállománnyal, amit rendíthetetlenül gyárt az egyre szaporodó és gyarapodó művészeti akadémiákról kikerülő, egyre nagyobb számú és egyre kevésbé megválogatott végzett képzőművész? A képdömpingre frappáns választ ad – a Memoart Galériában kiállító – Elekes Károly. A székelykeresztúri születésű művész jó pár éve készíti szórakoztató, tuningolt festményeit. Felnyalábolja a műkereskedések hátsó traktusából a senkinek se kellő, félig dilettáns, de azért még értékelhető klasszikus kép-szemetet, hazaviszi és kiegészíti őket.
A nyugágy mellett szürreális ablakot nyit a tornácoszlopon, a
kastélytavon úszó hattyút megsokszorozza, a fák gyökereit vörös indákkal
egészíti ki, a falu poros főutcájára egy óriás Rubik-kockát fantáziál, a
virágcsokorba pedig belepingál egy-két decens szűrmotívumot. Ironikus
posztmodern eljárás: a pusztulásra ítélt (főleg nevenincs, két
világháború közti piktoroktól származó) képeket új életre kelti. Nem a
Föld ökotudatos megtisztításaként – Elekes inkább a humor és az
elmélázás lehetőségét találja meg a halálra ítélt festményekben. A
Kogart viszont arra esküdött fel, hogy a kortárs képzőművészet ne jusson
hasonló sorsra: Kortárs Művészeti Gyűjteményébe már két éve vásárolja a
félmúlt és a jelenkor fontos és kevésbé fontos alkotásait. Mikor a
magán alapítású műintézmény előállt a „nemzeti gyűjtemény” ötletével,
egyből magára vonta a szűkös minisztériumi büdzsé-torta körül koplaló
muzeológusok és kurátorok haragját. De a tiltakozás ellenére az állam
odarakja a maga ötvenmillióját a privátszektorból évente érkező
százmillió forint mellé. A jó kapcsolatháló győzött – Arts &
Business.

A kezdeti zendülés-hangulat lassan elült: a Kovács Gábor által alapított
Kogart Ház jogilag élesen elvált a Gyűjteménytől, a zsűribe értő
művészettörténészek kerültek, egy éve az első beszámoló kiállításra is
sor került, vásárlással, jótékonysági árveréssel és külföldi
tanulmányúttal. Az eljárást persze sokan támadják azóta is, de az épülő
gyűjteményt nehéz kritizálni. Nem azért, mert olyan tökéletes, hanem
mert semmiféle karakterrel nem rendelkezik. (Legalábbis a nemrég
megnyílt kiállítás és a 2008-as évjárat alapján.) Együtt látható az
elmúlt fél évszázad semmiféle zsinórmértéket vagy algoritmust nem
követő, ad hoc kereszt- és hosszmetszete. Kevés logikus válogatásban fér
meg egymás mellett Kovách Gergő begipszelt karú, óriási purhab
grizzlymedvéje és Altorjai Sándor hetvenes évekből itt felejtett
absztrakt monotípiája, Radák Eszter tarkabarka neopop enteriőrje és
Szabó Vladimir negyvenéves groteszk zsánere, Gyémánt László
fotóemulzióval feldobott blues-fantáziája és Papp Oszkár félévszázados
hagyományokat ápoló, kollázs őszikéi. A kiállítás össze-vissza rántja a
nézőt a dimenziók között, a piacbarát, trendi kortárs festészet és a
Kádár-kori félmodernség, az idős avantgárd nagymesterek és az
ismeretlenül is érdemes művészek között. A hazai kortárs színtérre
biztos ráfér egy kis vérfrissítés, hogy új ösvények rajzolódjanak ki a
szektás progresszió és az erőszakos fiatalítás kényszerpályája körül. De
ezt most ne várjuk – a Kogart Kortárs Művészeti Gyűjtemény inkább
olyan, mintha egy óvatoskodó, egyet ide, egyet oda kultúrpolitika
kényszerű gyümölcse lenne. Mintha egy képzőművészeti szakszervezet
állította volta össze a műtárgylistát, nem független
művészettörténészekből álló zsűri. Vannak benne – az unalom és a
klasszikusok mellett – izgalmas felfedezések és váratlan meglepetések
is, szó se róla, például Veres Andor forradalmi toposzokat kiforgató,
archaikus pannói, Csorba Simon László dekoratív csorgatás mögé rejtett
klasszikus aktjai, Seres László japános absztrakt kalligráfiái vagy
Koltai-Dietrich Gábor finom enkausztikája. De a Kogart vegyesfelvágottja
sosem fog trendet teremteni és kánont szabni, túl kaotikus és
naftalinszagú. Ebből nem lesz turistáknak mutogatható új művészeti
múzeum, viszont a Nemzeti Galéria követhetetlenül eklektikus, háború
utáni gyűjteményébe remekül be lehet majd olvasztani egyszer. És akkor a
közpénzért aggódók is megnyugodhatnak végre.