Magyar résztvevője is van a fiatalok neves francia seregszemléjének, az 56-ik Montrouge-i Szalonnak.
Vannak országok és vannak városok, amelyek vezetői és polgárai a képzőművészetnek is legalább olyan jelentőséget tulajdonítanak, mint például a sportnak. Ezek közé tartozik – számtalan másik mellett – a franciaországi Montrouge is. Ebben a Párizs melletti kisvárosban – függetlenül az idők során más és más párt színeiben megválasztott helyi vezetéstől – 1955 óta, a városi költségvetés terhére minden évben megrendezik a felfedezésre váró művészek szalonját, a Salon de Montrouge-t. Részvételre nemzetiségtől függetlenül bárki jelentkezhet, aki akárcsak ideiglenesen is, de Franciaországban dolgozik.
A Szalon rangját mi sem példázza jobban, minthogy évről évre több művész tesz kísérletet a bejutásra. Míg például tavaly (beszámolónk itt) 1500-an jelentkeztek (már ez is jelentős létszám!), addig az idei részvételért több mint 1800-an szálltak versenybe, pedig mindössze 78 hely van. A Szalon mind az alkotók, mind pedig a látogatók köreiben élvezett népszerűségét leginkább annak köszönheti, hogy a művészeti élet legkülönbözőbb területeiről érkezett zsűritagok magas követelményeket állítanak a jelöltek elé és szigorú kritériumok alapján döntenek. Így ha valaki bekerül a „kiválasztottak” közé, az már önmagában is komoly elismerésnek számít.
Az ez évi kiállítók átlag életkora mindössze harminc év, ami – tekintetbe véve a 76 éves John Salter és a 79 éves Michel Devaux jelenlétét – ezúttal is igen alacsony. A két említett úr jogosultságát az indokolja, hogy magas koruk ellenére ők is pályájuk kezdetén álló művészeknek számítanak, akik furcsa képekkel lepik meg a közönséget. Az angol John Salter ugyan diplomát szerzett a walthamstow-i School of Arton, de pályát módosítva szociológus lett, majd a sors Lyonba vezette, ahol angol teaházat nyitott, nyugdíjba viszont már mint történelemtanár vonult. Hosszú évtizedek után 2000-ben kezdett újra festeni klasszikus művekre, vallási és mitológiai történetekre és személyiségekre utaló, de kortársaihoz szóló képeket.
Michel Devaux a reklámgrafika területéről érkezett el a festészethez, ahogy ezt maguk az emberi figurákat burgonyákkal helyettesítő, kedvesen humoros, ugyanakkor kritikus tükörképet elénk állító képei is elárulják. A néző első pillantásra Cécile Beau képeit is a festmények kategóriájába sorolja, és csak közelebbről vizsgálva jön rá, hogy a Fehér-sorozat illúziókeltő darabjai behavazott tájról készített panorámafotók. Esterházy Marcell több részből álló installációjában a családja múltját kutatja nagyon személyes megközelítésben, általános érvényű morális kérdésfelvetéseket fogalmazva meg.
A Ortodroma (Orthodromie) Esterházy két, nagyapját megörökítő régi fotót dolgoz fel. Az egyik a fényképezőgép előtt a magyar nemes büszkeségével feszítő tizenhat éves fiatalembert, a másik a kitelepítettek sorsában osztozó, megalázott harmincnégy éves férfit ábrázolja. Esterházy a két fényképet úgy kombinálta össze, hogy a néző helyzetétől függően, hol az egyik, hol a másik kép rajzolódik ki élesen, középről nézve pedig a két alak összemosódik, összeadódik, egy személlyé válik. Jobbról vagy balról vizsgálva csak részigazságokhoz jutunk, a tisztánlátáshoz bizonyos távolságra és a megfelelő nézőpontra van szükségünk. A történelem viharában sokféle helyzetbe sodor nagyapa személyiségéhez az a videó, a Feketén-fehéren (In Black-and-White) visz még közelebb, amit Eszterházy a 2010-es Aviva Díj jelöltjeként a Műcsarnokban mutatott be először.
Nem lehet figyelmetlenül elsétálni Simon Tourneboeuf installációja, az Indémoulable előtt sem. A gyerekhomokozóban szétszórt szokatlan formájú vödrökben a huszadik század emblematikus építményeire, Nicola Schöffer utopisztikus épülettervére, a Centre de loisirs sexuels-re, a maffiaközpont platformszigetre, a Sealandre és az 1937-es párizsi Világkiállítás német pavilonjára ismerünk rá. Utópia, nagyravágyás, hatalom, mind olyan talajra épül, mint a gyerekek való homokvárak. Az idei Szalon Nagydíjának nyertese Clément Cogitore lett, háborúban álló országokról, Irakról, Afganisztánról és az onnan menekülőkről készített videójával, a Cohabitation-nal, amely egyszerre hiteles dokumentumfilm és megindítóan költői fikció.
La Fabrique, Montrouge
2011. május 4 – június 1.