Frissen szerzett kolozsvári diplomával kerültünk
Temesvárra. A hatvanas évek derekán, az oroszok kivonulása utáni eufóriában
Románia „amerikai periódusát” élte néhány átmeneti évig, amíg be nem
következett a „kínai példa” követése.
A monarchia egykori, sok nemzetiségű garnizonvárosa országos
viszonylatban is avantgárd centrumnak számított : „fruntea tarii” vagyis „az
ország homloka” – ahogy félig tréfásan, félig komolyan becézték. A
multikulturális metropolisban a többnyelvűség mellett a kölcsönös tolerancia
valamint a szolidaritás megmaradt még a későbbi, teljesen elvadult nacionalista
uszítás idején is.
A főtéri galériában – ahol akkoriban dolgoztam – avagy a
fiatal román, magyar, sváb és szerb
alkotók közeli, közös műteremházában szinte „egymásnak adták a kilincset” a
nyugatnémet, svájci, osztrák műkereskedők, a szó szoros és átvitt értemében
egyaránt. A romániai kollektív és egyéni bemutatkozásokkal párhuzamosan egymást
érték a határokon túl is a privát vagy csoportos tárlatok, de külföldön (főleg
nyugaton) a művészek csak kivételesen lehettek jelen a vernisszázsokon,
legtöbbször csak ottani cikk-kivágásokból értesülhettek utólag saját erkölcsi
és anyagi sikerükről. A drasztikus utazási korlátozások miatti kényszerű
bezártságomban máig emlékezetes maradt számomra az egyik svájci galériásnővel
folytatott temesvári vitám a szabadságról, mert ő azt állította saját
tapasztalatai szerint, hogy „a jóból is megárt a sok”. (Húsz évvel a
rendszerváltás után kezdek rádöbbenni véleménye egyes részleteinek sajnálatos
igazságaira…) A hetvenes évek közepén aztán elkezdődtek országszerte a
gigantomániás építkezések ürügyén a sorozatos rombolások is. Amikor a Bánát
déli peremén a Vaskapu hajózhatóvá tett monarchiakori sziklaszorosát egy közös
román-jugoszláv vízierőművel modernizálták az Al-Dunán, több legyet ütöttek
egycsapásra: víz alá került Széchenyi magyar márványtáblája, a törökök lakta
Ada-Kaleh egzotikus szigete (amelyet Jókai is megörökített regényében),
illetve Orsova egy részét is elárasztották. A város az elpusztult régi római
katolikus templom helyett újat épített közadakozásból és annak belső
díszítésére Jecza Pétert kérték fel. Ő annyira komolyan vette feladatát, hogy
az épületnek még a külső makettjét is elkészítette a maga számára, a minél adekvátabb
enteriőr-dekoráció tervezéséhez. Annál nagyobb volt csalódása az egyháziakkal
való első találkozása után, amikor szinte gyermeki sértődöttséggel és
döbbenetét leplezni se tudván panaszolta el nekem műtermi magányában: – Ezek
még a kommunistáknál is dogmatikusabbak… Ám a további tárgyalások során a
klérus is sokat engedett konzervatív előírásaiból, ennek következtében a
szobrász is rugalmasabban reagált az elvárásokra és végül bölcs teológiai
valamint művészi kompromisszumok születtek a monumentális kivitelezésben (lásd
mostani budapesti emlékkiállításon az óriásfotót az egyik oldalfülkében).
A város szívében, a gyönyörűen parkosított csatorna partján
a modern Flóra-cukrászda terasza volt kedvenc találkozóhelyünk akkoriban, talán
a hétvégeken rendszeresen idelátogató szerb, horvát vagy olasz túristák népes
csoportjai miatt, amelyek internacionális atmoszférát hoztak a tömegesen
kivándorló németek és zsidók hűlt helyén ásító nacionalizmus sivatagába. A Bega
hídfőjének közelében állították fel Jecza Péter vöröses műkőből öntött,
életnagyságú szobrát, amelynek eleinte hivatalos titulusa „Tyúkásznő” volt, de
aztán Nő madárral címen vonult be a művészettörténetbe. Ennek legelső, arasznyi
méretű, agyagba mintázott változatát kaptam tőle emlékül, amikor áttelepültem
Budapestre. A sors iróniája: később ismeretlen vandálok úgy megcsonkították az
ártatlan köztéri plasztikát, hogy végleg el kellett távolítani talapzatáról,
így csak én őrzöm tovább emlékét és makettjét, amelynek sajátkezűleg készült,
„házilagos kivitelezésű” fotóját most itt teszem közkinccsé „post mortem”,
özvegyének és fiának kérésére, hogy bekerüljön majd egy minden eddiginél
teljesebb oeuvre-monográfiába.
Amikor a budapesti Román Kulturális Intézet temesvári
származású igazgatónője – a magyarul is „természetesen” anyanyelvi szinten
beszélő és író dr. Armanca Brandusa – tervbe vette Jecza Péter tavaszi
visszatekintő kiállítását a magyar fővárosban, eredetileg 70. születésnapjának
köszöntésére készültünk valamennyien. Sajnos, hosszantartó és súlyos betegsége
márciusban hirtelen végzett vele. Így a Nemzeti Színház Zikkurat Galériájában
szeptember végéig látható retrospektíva Ragyogások – In memoriam Jecza Péter
címmel – munkásságának valamennyi szakaszából válogatott, félszáznyi
kisebb-nagyobb alkotással (a korai fafaragásoktól a köztes évtizedek öntött és
részben polírozott bronz plasztikáin át a legutolsó faszobrokig) – a sors
akaratából emléktárlattá vált. Családtagjainak és barátainak szóbéli
beszámolója szerint szinte élete végéig dolgozott : amíg csak bírta erővel,
agyagot mintázott vagy fát faragott. Számomra épp ezek a rusztikusan
megmunkált, sötétre patinázott, legutolsó rönkök voltak teljesen ismeretlenek
és talán ezért maradnak a legemlékezetesebbek. A Piramis rendhagyó módon,
alulról felfelé szélesedő, csúcsára állított, szabálytalan háromszöge, a
Forgatag horizontálisan elterülő, lekerekítve lobogó redői, a Növekedés
vertikális irányba törő, alig megbontott felületű fatörzse. Végül az Ápolás
natúr árnyalataiban meghagyott, organikus keresztjének természetes formájába
feketén rajzolódik az erezet kitárt karú Krisztus-teste, mint a kínszenvedés
utolsó stációja… Bevégeztetett !