Ki mással is nyílhatott volna meg az új kiállítóterem Pécsett, mint a helyi színtér kortárs klasszikussá érett nagymesterével, Pinczehelyi Sándorral?

Ahogy azt pár hónappal ezelőtt már megírtuk, a még lázasan épülő Zsolnay Kulturális Negyedben született egy új kiállítóintézmény. Afféle napsütötte Kunsthalle, tág terekkel, fényben úszó belső udvarokkal, nagy belmagassággal. Elegánsan modern kiállítócsarnok, nagyszerű prezentációs adottságokkal. (És nem épp ideális infrastruktúrával: hiányzó klíma, mozdíthatatlan falak és nehézkes világítás.) A hely a nagy múltú Pécsi Galéria kezébe került, bár a jövő évi költségvetés egyelőre még bizonytalan. A masszív modern kubusokból formált impozáns mészkő építmény társbérlői a tervek szerint természettudósok lesznek, planetáriummal és játszóházzal. Az a szárny még nem működik, a remek hangulatú kiállítótér viszont már december elején megnyitotta kapuit a közönség előtt.

Pinczehelyi hatalmas méretű, színes vásznai boldogan lubickolnak a falakon. Óriás sarló és kalapács, nemzeti színű malacok a vályú körül, Coca-Colával társított vörös csillag. A belépőt a szemközti falra akasztott, megduplázott Pinczehelyi-portré fogadja. Bal oldalon a kelet-európai nagykiállításokat végigturnézó, ikonná vált sarlós–kalapácsos önarckép: beat lobonc, avantgárd elszántsággal összeszorított száj, a test előtt fáraószerűen keresztbe rakott kezek, bennük a munkásmozgalom proletároktól és parasztoktól kölcsönzött két munkaeszköze, a sarló és a kalapács. 1973: amikor még volt tét és hit. A vörös nyomat mellé társított 2008-as verzión az időközben megöregedett Pinczehelyi néz velünk farkasszemet, szemöldökét szigorúbban ráncolja, orra alatt tömött bajusz, megkérgesedett kezei a nagy semmit markolják. A háttér vakolt fal, a tónus fáradt szürke. Bár az önkényuralmi jelképek elpárologtak, a második felvonás mégsem egy történelmi diadaljelentés.

Pinczehelyire hatott a kor több fontos stílusirányzata. Készített dekoratív, geometrikus zománctáblákat a hard edge szellemében, tarka örömfestményeket az újszenzibilitás jegyében, a pop art hatására pedig szoc-art képeket. Szemtelenül társította egymással a fogyasztói társadalom és a kommunizmus kelléktárát: Coca-Colát és vöröscsillagot, Andy Warholt és Közép-Európát. Ugyanazt csinálta meg a rendszerváltás környékén Magyarországon, amiért az orosz szoc-art művészeket és a kínai cinikus realistákat imádják a nyugati gyűjtők: a kulturális kódok borzongató vegyítéséért. (Az már nem rajta múlt, hogy érte nem fizetnek ki dollár százezreket.)

A teljes életművet átfogó válogatás a hetvenes évekbeli, szofisztikált fotós munkákkal kezdődik. A veknikre kerülő cédulák a Mindennapi kenyerünk sorozatból, vagy egy becsomagolt kocka Christo emlékére. A koncept art és a grafikusi múlt együttesen vezette el Piczehelyit kedvenc eszközéhez, az ismétléshez. Nincs is ennél jobb orvosság egy totalitárius rendszer ellen. Ha valaki faarccal százszor kimondja, hogy „népköztársaság”, abból nem lehet nem kihallani a gúnyt, de a cenzúra mégse tud vele mit kezdeni. Pinczehelyi is ezt csinálta: ezerszer kinyomta a sarló-kalapácsot és számtalanszor halomba hányta az utcaköveket, a proletariátus fegyverét. Mesterkélt naivitással húzogatta a rendszer bajszát, unalomig ismételgetve a szimbólumokat. Ugyanezt játszotta el a piros-fehér-zölddel (PFZ), a Kádár-kor pirospozsgás népiességével. Mint exportált kolbászon a nemzetiszín díszszalag, mindent három színűre mázolt: halat, kenyeret, kukoricát, fatörzset és paprikát. Szitanyomaton, festményen és szobányi installáción. Pinczehelyi a tautologikus gúnnyal próbálta kihúzni a kommunizmus és a nacionalizmus méregfogát. Ahogy a komor tekintetű, szürke önarcképéből kitűnik: nem túl sok sikerrel.

Azóta meg hol meztelen női hátsókra tette rá a kezét, hol bárány formájában vette a nyakába a világ gondját, baját. (Képgaléria itt)

Zsolnay Kulturális Negyed (A Pécsi Galéria és Vizuális Művészeti Műhely Kiállítóterme)
2010. 12. 10. – 2011. 1. 17.