David Hockney, a világhírű brit piktor évtizedeken át főleg
Kalifornia déli részének elkötelezett megörökítésével vált ismertté a
tárlatlátogatók körében. A hetvenes éveiben járó mester az utóbbi években
végleg visszatért szülőföldjére és azóta nem tud betelni Yorkshire vidékének
szépségeivel, amelyek fiatalon, pályafutásának kezdetén cseppet sem érdekelték.
„Csak természet” címmel most ezekből a monumentális
alkotásokból válogatott össze hetvenet Adolf Würth német műgyűjtő felkérésére,
hogy Schwäbisch Hall középkori városának szívében felépített hipermodern
kiállítási csarnokában, a róla elnevezett Kunsthalle Würth falai között
bemutassák a nyári túristaszezonban, szeptember 27.-ig a közönségnek. A friss
termést ugyanaz teszi változatlanul népszerűvé a szakértők és a laikusok
köreiben egyaránt, hogy a lehető legkonzervatívabb tradíciókat keveri sikeresen
a legmodernebb törekvésekkel. Például mindig a természeti látványból indul ki,
amelyet a helyszínen rögzít színes vázlatokban, majd a kész festményt is
ugyanitt véglegesíti, teljesen hagyományos olajfestékkel és lenvászon alapon.
Ezzel még csak a 19. század elejének árkádiai „ideál-tájait”, netán a
századközép részletező realizmusát vagy a századvég plein-air törekvéseit
reprodukálná. Ámde ő menetközben korunk legújabb technikai vívmányait is
beveti, például számítógéppel dolgozza át a fotografikusan precíz, konkrét
élményt. Ráadásul egész falat betöltő, óriási piktúráit méteres részletekből állítja
össze, amelyeken a „premier plán” éles kontúrokkal megrajzolt dekorativitása
kerül közvetlen kapcsolatba a háttér elmosódottságával. A közel és távol
„gumi-optikájának” ezt a sajátos és lüktető váltakoztatását a fényképezés
valamint a filmezés eszköztárából kölcsönözte. A végeredmény pedig egy olyan
„színes és szélesvásznú” látvány, amely annyira térhatású, hogy a látogató
szinte „belegyalogolhat”. Ehhez a döbbenetes élményhez más, kisebb-nagyobb
„trükkök” is hozzájárulnak még, így például a való életből kimetszett részletek
legtöbbje esetében a középre helyezett útnak a nézőt „vizuális vándorlásra”
csalogató, széles kitárulkozása avagy az előtérből szerte-ágazó hármas-ösvények
szimmetriája.
„Impresszionizmus – computerrel” – akár ezt a címet is adhattam
volna cikkemnek, mert David Hockney épp annyira nem tud betelni a pillanatnyi
látvánnyal, mint francia előfutárai. Ezért aztán nemcsak az egyes évszakokban
örökíti meg újra meg újra ugyanazt a kedvenc motívumot, hanem a különféle
napszakokban is. Ez akarva-akaratlanul a passzív szemlélőt is a festő
interaktív „kiránduló társává” és „alkotó kollégájává” avatja, amikor a
korábbról már olyannyira ismerős vidéket más és más megvilágításban vagy a
növényzet teljesen különféle állapotaiban viszontlátja. A festővel együtt
rácsodálkozhatunk újra meg újra ugyannarra a megművelt mezőgazdasági területre
is a tavaszi vetés, a nyári aratás, az őszi szántás vagy a téli hótakaró
idején. Sőt, 2006 folyamán Hockney „helyszíni felvételekkel” tanusítja, hogy
még egyetlen évszakban ugyannak a téli fasornak az ágkoronája is változik a
februári olvadáskor vagy a márciusi „fagyosszentek” kései havazásában, aztán a
májusi virágzáskor és a júliusi dús zöld lombsátrak árnyat adó hűvösében,
csupán novemberről pedig egyszerre három „időjárási helyzetjelentést” is
szolgáltat, a levelek teljes őszi színpompájától a széltől félig-meddig
lecsupaszított törzseken át a földön heverő rozsdaszín avarig bezárólag.
Ugyanezt „eljátssza” kedvenc erdei tisztásával vagy a műteremlakásának ablakából
látható facsoporttal a parkban, amelyekről azonos esztendőben pontos dátumokkal
„naplót vezet”. A végén a látogató is eltűnődhet azon, milyen sokarcú a
természet és mennyire sokszínű a közvetlen közelünkben meghúzódó, olykor
figyelemre sem méltatott lakókörnyezet…
A sok négyzetméteres óriás-képek mellett arasznyi
ceruzavázlatok és akvarell skiccek sorjáznak a vitrinekben a vázlatfüzetekkel,
így a művész a műhelytitkaiba is beavatja közvetve az érdeklődőket. Maradandó
emlékül szolgálhat viszont az a két nyelvű (német és angol) vaskos katalógus,
amely 232 oldalon öt tanulmánnyal rengeteg illusztrációval (a bélyeg
nagyságútól az egész oldalasig) kalauzolja el az olvasót Hockney szülőföldjére
általában, „privát paradicsomába” pedig konkrétan, ahogy az egyik szerző nevezi
frappánsan.