Y kromoszóma és Y generáció: az 1983-as születésű Trembeczki Péteren többszörös a nyomás; ypszilonjai bizonyos konstellációkba rendeződve szépen kiadják egy újonnan eszmélt férfi-nemzedék kínjainak és percnyi titkos örömeinek vetületét.
Benutzt du GPS oder die Landkarte? (GPS-t vagy térképet használsz?) – kérdeztem a velem szemben ülő fiúktól sorra a Goethe Intézet nyelvóráján anno, egy játékos „villámrandi” keretében. Nem igazán értik, hogy a kérdés holmi szituációs gyakorlaton túl is életbevágó lenne. Az épkézláb férfi ugyanis szerintem, és természetesen térképet használ, és nem tűri, hogy rezignált női robotok magyarázzanak neki a saját kocsijában. Eligazodik, hazatalál, megvan a magához való esze. Tévedhetetlen, okos, bátor, döntésképes, tetterős, feltalálja magát.
Az Újratervezés nagyításai azonban, apró kis elemlámpákkal a sarkaikban megrendítő, őszinte vallomásoknak tűnnek a valós helyzetről. A kísérőeseményként meghirdetett beszélgetésen elhangzó felvetések is árulkodóak. – A saját fiaim és köztem inkább két generáció különbség van – magyarázza Heisler Éva pszichológus (nagyobbik gyereke 80-as), és az este folyamán részletesen kifejti az okokat. Ezek között pedig nem kevés olyan és hasonló fogalom szerepel, mint az anómia, az információs boom, a nonkonformizmus, kamaszkori lázadás, sőt kitolódott kamaszkor, biológiai korlátok és a viselkedési minták hiánya.
Miközben ott van az egész fellógatva. A kiállítás már a választott címben kijelöli a GPS-re támaszkodás hétköznapi reflexét, az új célok és új utak kijelölésének nehézségeit. De reflex és önreflexió minden egyes kép-szöveg konstrukció: identitás- és állapot-koordináták 2011-ből. Vagy technikailag rontottnak ható, eléletlenedő, elbillenő kompozíciók, vagy az elromlást, a menthetetlen pusztulást megragadó fotótémák adják meg az alaphangot, közéjük édes-bús csöppekben elejtve jut csak kevés pozitív jel, olvasásra.
Az apaság, az álmos matatás közben levert kávés edény, a férfias hobbik mozzanatai, mint a horgászás (Diagnózis, 2011 – felirata többrétegű: „Eddig három elmebajjal is diagnosztizáltam magam, hogy felmentést szerezzek, de sohasem adtak”) alakulnak át egy sajátos, 21. századi keresztúttá, amely stációinak végkimenetele kétségkívül nem a megfeszítés, hanem az elszánt menekülés, a kezek feltevése, kétségek és tépelődés, végső leheletig.
– Én vagyok az út – mondta Jézus körülbelül ugyanennyi idős korában, és nem sokkal kijelentése után alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, (…) onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Kérdés, hogy a diplomahalmozás belefér-e nála.
A napi stiklik, túlélési stratégiák és szocializációs defektek labirintusának végső soron inkább nem-tanulságai csapódnak le egy hitvallásnélküli új vallás szakrális terében, kvázi-oltár (kisfiú, fiatal-férfi válla, és a közéjük elhelyezett fehér boríték, benne talán generációs diagnózissal, adóbevallással vagy felvételi eredménnyel – Triptichon, 2010) hangsúlyozza a vergődés tárgyának fontosságát. Ha belementünk a játékba, és fel-, majd lekapcsolgattuk magunknak az összes miniatűr lámpát, hogy betekintést nyerjünk a megélt férfiszenvedés univerzumába (a megélés Heisler Éva szerint még ma is csak kevés férfinak megengedett), kifelé menet gyertyát is gyújthatunk, és elmondhatunk egy imát.
Imát a szenvedőkért, vadonatúj, ismeretlen autósztrádák harcosaiért. Apátlan, GPS-vezérelt árvákért, magányos, vegán farkasokért, sírni merészelő, elhagyott lelkekért. Mert politikai rendszerek, példaképek, számítógépes játékok, férfi hajdivatok és elektronikus kütyük jöhetnek-mehetnek, de a küzdelem marad.