Louis de Funesnek köszönhetően a dél-franciaországi üdülőhely, Saint-Tropez neve sokaknak csendőreit juttatja eszükbe, pedig múzeuma, a Musée de l”Annonciade legalább annyira összeforrt a város nevével.
A franciaországi viszonylatokhoz képest fiatal múzeumot két helyi festő alapította 1922-ben azzal a kettős céllal, hogy egyrészt helyet adjanak a Saint-Tropez-ban megforduló festők helyszínen készített alkotásainak, másrészt létrehozzanak egy, az akkori évtizedekre jellemző irányzatokat képviselő reprezentatív közgyűjteményt. Az alapokat Signac, Cross, Derain, Matisse, Bonnard, Valtat, Manguin és más, kevésbé ismert művészek alkotásai szolgáltatták, amely az évek múltával az 1890 és 1950 közötti időszak – jelentős múzeumokkal vetekedő – gyűjteményévé duzzadt.A helyszín egy 16. század elején épült kápolna, a Notre-Dame de l”Annonciade, innen kapta a múzeum a nevét. A nyaranta itt megrendezésre kerülő időszakos kiállítások elmulaszthatatlan programot kínálnak a déli tengerpart nyaralóinak. Ez a hagyomány idén is folytatódik, mégpedig egy olyan tárlattal, amely festők vagy festőnek induló alkotók szobrait mutatja be Daumier-től Bernard Venet-ig. Megannyi stílus, megannyi indíttatás.Honoré Daumier életművének legnagyobb részét a rajzok, festmények, litográfiák teszik ki, de élete egy rövid szakaszában, 1850 körül rendhagyó szobrokat készített, nevezetesen a Musée d’Orsay-ból jól ismert, parlamenti képviselőkről mintázott karikaturisztikus anyagszobrocskákat, és a saját maga által kreált politikai figurát, Ratapoilt – ezek nagymértékben hozzájárultak a szobrászat megújulásához. Edgar Degas a szobrászatban is azt kereste, amit az impresszionista festészetben: megragadni, megörökíteni a legmulandóbb pillanatokat. A viasz volt az az anyag, amellyel a legtökéletesebben meg tudta formálni modelljei, táncosnői testhelyzetét, mozdulatait, ezeket azután bronzba öntette. Degas művészetében mégis a festészet foglalta el a fontosabb helyet, és hosszabb szünet után, csak élete vége felé, szinte teljesen megvakulva szentelte életét újra a szobrászatnak. Renoir, belefáradva a festészetbe, és Maillollal történt találkozása után, ugyancsak élete utolsó szakaszában kezdte mélyebben érdekelni a szobrászat. Mivel azonban egészségi állapota ebben megakadályozta, a kivitelezéshez Richard Guino szobrász segítségét vette igénybe. Az instrukciókat ő adta, a megvalósítás azonban teljes egészében Guino érdeme, amiért a szobrászt, igaz, sok évi jogi küzdelem után, de hivatalosan is társszerzőként ismerték el. Így született meg egyebek mellett a Víz, avagy a kis mosakodó (L’Eau, ou la petite laveuse, 1916), valamint a női nem és a termékenység előtt tisztelgő Nagy fürdőző is.
Matisse a szobrászatban is festői problémáira kereste a választ, amit jól reprezentál Kanapén ülő aktja is, amely azt a benyomást kelti, mintha a szoboralak Matisse festői vásznáról lépett volna le. A két műfaj termékeny hatással volt egymásra, és ahogy a művész mondta: „Néha szoborkészítésre adom magam, mert az lehetővé teszi, hogy ne csak egy síkfelülettel álljak szemben, hanem körüljárhassam a tárgyat, hogy jobban megismerjem”. Otto Freundlich, az absztrakt festészet egyik korai képviselője architekturális szobraival és a kozmosz témáját feldolgozó monumentális alkotásaival írta be magát a szobrászat történetébe. A kiállításon egy 1935-ben készült műve, az Architecturale szerepel. Alberto Giacometti a régi mesterek festményeinek másolásával, majd itáliai utazása során Tintoretto, Giotto és Cimabue műveinek tanulmányozásával alapozta meg tudását. Festőnek készült, és ezt a vágyát remek képeivel be is teljesítette, de neve mégis inkább a szobrászattal forrt össze Érdeklődése 1922-tól, Párizsban, ahol Bourdelle műtermét is látogatta, fordult a szobrászat felé. Kubista és szürrealista plasztikái után, a harmincas évek elején alakult ki az a sajátos stílusa, amely tévedhetetlenül felismerhetővé teszi szobrai alkotóját. Az említetteken kívül még többek között Bonnard, Gauguin, Rouault, Derain, Braque, Vallotton, Kirchner, Clavé alkotásai szerepelnek a tárlaton, és ott találjuk természetesen Pablo Picassot is, akinek mindkét műfaj, a festészet és szobrászat is egész életében párhuzamosan volt jelen. De Daumier à Giacometti, la sculpture des peintres, 1850-1950ANNONCIADE – MUSÉE DE SAINT-TROPEZ2012. október 8-ig
