Nem véletlenül emlegetik gyakran a Majna parti Frankfurtot Németország New York-jaként: nemcsak a felhőkarcolók gyarapodnak dícséretes gyorsasággal a történelmi városmag peremén, de nagy múzeumi gyűjtemények létrehozására, a kulturális túrizmust élénkítő időszaki tárlatok rendezésére is bőségesen akadnak források. A Schirn Kunsthalle legutóbbi nagy kiállítását Max Beckmann (1884-1950) akvarelljeinek és pasztelljeinek szentelte, a Städel Kunstmuseum grafikai gyűjteményének tárlata pedig a művész korai grafikai munkásságát fogja át.A Malergraphik in Schwarz (Festői grafika feketében) – Der frühe Max Beckmann című bemutató, párhuzamosan az akvarelleknek és pasztelleknek szentelt kiállítással elsősorban azt kívánja érzékeltetni, hogy Beckmann nemcsak festőként és rajzolóként tekinthető a XX. századi művészet kimagasló jelentőségű képviselőjének, hanem pályája különböző időszakaiban a sokszorosított grafika területén is figyelemre méltót alkotott. A Berliner Sezession tagjaként, Lovis Corinth, Max Liebermann és Max Slevogt alkotótársaként mélyült el a litográfia technikai fogásának tanulmányozásában, e technika segítségével különösen festői kifejezésmódot alakíthatott ki a fény-árnyék hatások hangsúlyozásával. E korszakban készült, a Städel gyűjteményében lévő lapjai jelentik a kiállítás magját, amelyet mitológiai és bibliai jeleneteket ábrázoló illusztrációk, a nagyvárosi hétköznapokat megörökítő kompozíciók, aktok és portrék egészítenek ki.
Beckmann sokszorosított grafikai munkássága különösen az 1911-25 és az 1941-46 közötti években vált intenzívvé, mintegy az intenzív festői munkával kölcsönhatásban. A weimari tanulmányok és az első önarcképek után 1909-ben kezdett intenzíven foglalkozni sokszorosított grafikával. Paul Cassier megbízására (a kiváló galériás, kiadó tevékenységét ugyancsak ezekben a hetekben idézi meg a berlini Pariser Platzon, a Liebermann Múzeumban rendezett időszaki kiállítás) kilenc illusztrációt készített Johannes Guthmann Eurydike visszatérése című könyvéhez, ezeket, akárcsak más, 1914 előtti krétalitográfiáit nem a pontos körvonalak, kontúrok, hanem a finom átmenetekkel megfogalmazott impressziók jellemzik. Ez a technika, amely a XVIII. század végén terjedt el, lehetővé teszi a művész számára, hogy a kövön éppen olyan szabadon dolgozzon a krétával, mint a papíron. Beckmann technikai felkészültségéhez Dürer, Rembrandt és Goya művei kompozíciós rendjének tanulmányozása járult hozzá valamint az, hogy olyan, a litográfiával foglalkozó elődjei technikai megoldásait is megismerte, mint Eugene Delacroix és Edouard Manet. A romantika mesterére utal litográfiáinak drámai fény-árnyék hatása, az impresszionizmust idézik virtuóz effektusai, finom átmenetei. Amit én akarok, az csak munkám befejezésekor válik érthetővé, amikor egészében jelenik meg – fogalmazott egyszer a művész, s a rendezők érthető módon ezzel a mottóval rendeztek szimpoziont munkásságáról a kiállítás alkalmából.
(Megtekinthető: június 11-ig.)