Vaskereten furnérlemez,
tele apró lyukakkal, alul duruzsol az elektromotor, húzogatva a
pillanatrögzítőkkel megfogatott farudak között húzódó damilokat. A madzagok
egyik végén hurkapálcika, a másikon anyacsavar és egyéb ellensúlyok.
A motorral mozgatott damilok két tetraéder éleit rajzolják
ki a munkaasztal felett, amik – a csévélő motor hatására – lassan összeolvadnak
egy kockává. Majd vissza. A végtelenségéig. A sufnihangulatú mobil alkotás címe
szerint a platóni szerelemnek állít emléket, de ez csak a metaforikus olvasat.
A mozgó konstrukció a művész saját univerzumába állítva azt a furcsa
matematikai következtetést igazolja, hogy két hurkapálcika-tetraéder –
valamilyen értelemben – azonos egy hurkapálcika-kockával. Ennyiből már bárki
tudhatja: a Ludwig Múzeum a kilencvenes évek közepén indult konceptuális
generáció egyik rejtőzködő tehetségének, Csörgő Attilának rendezett kiállítást.
Csörgő fúró-faragó, kutató művész, ha az ipari dizájn érdekelné, lehetne belőle
az új Rubik Ernő, de ő köszöni szépen, inkább megmarad a kortárs képzőművészet
szűk körein belül. Sőt, a hazai körökön némileg kívül – itthon munkáit csak
elszórva, egy-egy kiskiállításon láthatta a közönség, miközben rangos
nemzetközi múzeumok vadásznak műveire, tavaly pedig megkapta a csak
nagypályásoknak járó Nam June Paik-díjat. Csörgő hol barkácsoló ezermester, aki
furcsa szerelvényeivel elbizonytalanít, hol a természetfelettivel kacérkodó
mágus, aki helyre billenti a kizökkent világot. A legegyszerűbb munkája egy kis
fekete-fehér fotó két vizespohárról. Az egyikben jobbra, a másikban balra dől a
vízszint – a forgó asztallap miatt, ami a fotón természetesen nem látszik, így
marad a bizonytalanság érzete, amit Csörgő mesterien fokoz. A papírból
hajtogatott New York-i felhőkarcoló makettjét például meghámozta, mint egy
narancsot, és kiterítette a síkban, hogy a formájából teljesen kivetkőzve
zagyva cikkcakk vonallá változzon. Máskor a realitást hűen másoló
fényképezőgépből űz csúfot, egy réskamerával Möbius-szalaggá hajlítja a
panorámát, egy rafináltan mozgatott készülékkel pedig ráfotózza a kiforgatott
teljes égboltot egy plexi félgömbre. Azt hittük, már mindent elmondtak korábban
a manipulálható térről, de Csörgő bármikor rátesz még egy lapáttal. De nem csak
ez az ízig-végig posztmodern káosz érdekli, a megcsúfolt fotografikus realitás
mellett fölvillantja a misztikus térben lebegő, megbízható, fix formákat. Nem
véletlenül idézi a hurkapálcikákból épített idomoknál a Pitagorasztól
eredeztetett, transzcendens gondolatisággal átszőtt platóni geometriát. A
kamerával kiforgatott kisfurgon-hátsóudvar-kertváros valóság eltünedező képe
helyén felsejlik valami örök bizonyosság. Mint valami platóni idea. Az egyik
mágikus erejű munkája három méretes tartályból áll, amiknek rombusz, háromszög
és négyzet keresztmetszetű csöveiből finomra szitált tengeri homok hullik. A
pergő szemeket keresztbe metszi el a diavetítők hasonló alakú fény rajzolata,
testetlen, illékony, mégis létező, derengő idomokat rajzolva ki a levegőben.
Hologram homokból – az Öveges professzorba öltött Harry Potter munkában. A
bizonytalanból lett a bizonyosság a szétcsúszó posztmodern reáliák között.
Csörgő életműve oda-vissza hajtja a gyanútlan nézőt, ahogy a tárlat legvégén
álló, fekete motorolajjal teli hordó is (pars pro toto) mutatja: a kismotorral
megforgatott masszában a néző tükörképe megfordul, parabolába torzul és egyre
távolodik, majd a forgás lassulása során visszatér a kiindulási helyzetbe.
Mégiscsak van rend – bár meg kell dolgozni érte.
Ludwig Múzeum
2009. október 30 – 2010. január 24.