A ljubjanai Nemzeti Galéria egy nagyszabású impresszionista kiállítással „ünnepelte meg” Szlovénia csatlakozását az euró-övezethez. A párhuzam nem erőltetett, ugyanis a kicsiny szláv népnek a nemzeti modernizáció első hullámában, 1890 és 1920 között sikerült felfejlődnie a nagy nyugat-európai festőiskolákhoz. (Bár ez nem teljesen igaz, hiszen volt egy olyan kiváló neoklasszicista piktoruk már száz évvel korábban, mint Franc Kavčič.)
A tárlat Szlovénia száz esztendővel ezelőtti virágkorába kalauzol vissza, mikor megvetette lábát a helyi impresszionista csoport, mikor az 1895-ös nagy földrengés után korszerű metropoliszként építették újjá a fővárost, villamossal, csatornákkal és telefonhálózattal. Lépjünk túl nagyvonalúan azon, hogy az impresszionizmus pár évtizeddel korábban számított igazán formabontónak Párizsban! Európa keleti felén – ideértve Magyarországot is – a plein air még a századfordulón is polgárpukkasztóan modern stílusnak számított. A helyi közönség igényeit addig az akadémikus Anton Ažbe szolgálta ki, akinek müncheni szabadiskolájában a szlovén impresszionisták egész nemzedéke nőtt fel, többek között a szintén ott tanuló Kandinszkij mellett! Ažbe stílusa pontos volt, mégis játékos (mint Benczúré), briliáns akt stúdiumokat festett és egész megindító néger-portrékat. Tanítványai közül került ki a szlovén impresszionizmus derékhada. Például a dekoratívan kavargó, cuppogó ecsetvonásokkal megfestett, némiképp Van Goghot idéző tájak nagy mestere, a kizárólag fakó pasztell színekkel dolgozó Ivan Grohar. Vagy a romlott és erotikus nagyvárosi kurtizánokat festő – kicsit Manet-szerű – Matej Sternen. És persze a ljublanai lakásának ablakából hatalmas impresszionista templomsorozat készítő Rihard Jakopič. A szlovén impresszionisták hűségesen felmondták az összes kötelező leckét, kivonultak a szabadba és festették a saját mezőiket, de a színválasztásban nem voltak túl merészek. Átautózva az ország változatos és színgazdag természeti csodáin, kissé érthetetlennek tűnik, hogy miért részesítették a halvány pinket és a fakó zöldet ilyen kitüntetett figyelemben. Mintha a fjordok északi dere csípte volna meg az összes szlovén plein air képet. Jakopič a nagy Križanke-templom sorozat festése során meg is jegyezte, hogy a fantasztikus Ljubjanában a köd bűvöli el igazán. Nem is a napsütötte templomhomlokzatok uralják a vásznait, hanem a havas-zimankós fehérség! Csepet sem meglepő, hogy ebből az erősen megkésett impresszionista társaságból (1902-ben szerveződtek csoporttá!) nem nőtt ki egy erős szlovén modernizmus. (Bár Jakopič 1903-as napsütötte domboldala széteső színfoltjaival gyakorlatilag már absztrakt képnek számít!) Túl vad avantgárd dolgokra nem számíthat a látogató, a szlovén képzőművészetet az egyre kevésbé korszerű, de nagyon megnyerő impresszionizmus uralta még két évtizedig. A tárlatot nem is az izmusok kerekítik ki gömbölyűvé, hanem a többi művészeti ág képviselői. Elsősorban a bécsi iskolázottságú, szecessziós szlovén szobrászok, másodsorban a helyi fotográfusok, könyvillusztrátorok és karikaturisták.
Szlovén Nemzeti Galéria, Ljubjana
2008. április 23.–2009. február 8.