Péntektől Luc Tuymans és Wim Delvoye után egy újabb világhírű belga művész zavarba ejtő munkái láthatók Budapesten.
Michael Borremans különös figurái és jelenetei május 13-tól a Műcsarnok – napfény esetén – ragyogó tereiben vannak, hatalmas falfelületekkel körülvéve. A sok, kifejezetten kisméretű festmény mellé látszólag rapszodikusan kerültek a nagyobbak, emitt kissé feljebb, ott meg inkább lejjebb. Szürkében és barnában tartott nyomasztó arcok, tárgyak és jelenetek. Ha egy szóval kéne leírni, milyen a száznál is több kiállított munka által sugárzott hangulat, azt mondanám: rejtélyes. Mint ahogy az is, mért tűnt el a művésszel folytatott – amúgy remek – beszélgetés nagy része az mp3-as felvevőmről. A 30 perces file azért nem üres: néhány mondat, csend, zörgés, gondolatfoszlányok, megint csend. Rekonstruálnom kellett tehát valamit, mint ahogy a festő képekben előadott hiányos történeteit is rekonstruálhatja magának a néző. Ha jól esik neki.
Szakállat enni – a kiállításnak címet adó festmény a nyitóterembe lépve a baloldali falon lóg. Elsőre nem világos, hogy mi az, amit a képen látható lány töm a szájába, és hogy egyáltalán eszi-e éppen, vagy ellenkezőleg, inkább kiköpi. Borremans azt mondja, sokszor nem fejezi be teljesen a képeit, mert szerinte jobb, ha a néző teszi ezt meg fejben.
Az biztos, hogy a kiállításnak címet adó lány körül valami nagyon nincs rendben, és a nézőnek hasonló érzései támadhatnak a kiállítás más darabjain látható alakokat szemlélve is. Mindnyájan valamilyen nyomasztó helyzetből vannak, onnan néznek el valahova a semmibe. Már ha egyáltalán nyitva van a szemük. Annak a kacsának például aminek a közelében a művésszel beszélgetünk, egyáltalán nincs szeme. A kacsa modellje egyébként nem egy élő állat volt: a festő részletesen elmondta valakinek, milyen kacsára van szüksége, elkészítették neki fából, ő pedig megörökítette egy vízre emlékeztető merev és szürke felület tetején, fenyegető sötét háttér előtt.
De ha embereket fest, akkor is inkább bábuk lesznek belőlük. Akiken, vagy akik körül többnyire mindig van valami zavaró, valami oda nem illő. Mint például azon a háromnegyedes férfiportrén, amin egy szürke kényszerzubbony-féleség látható. Miért? Mi történt vele? Mi ez? Ez a kép egyébként akkor „fogant”, amikor a festő látott egy bárban egy elázott vendéget, aki fordítva vette fel a zakóját. A képen viszont már nem egy élő alak van saját sorssal és sztorival, egy konkrét átivott estével a háta mögött, hanem egy jelmezes szereplő, aki saját történetéhez statisztál; modellt áll ahhoz a rettenethez, ami a festő szinte minden képén ott ólálkodik.
A régi ruhák, kiegészítők, stiláris elemek Borremanst mindig is vonzották, az viszont elég rosszul érintette, mikor nosztalgikusnak tartották munkáit. Egyébként is inkább az a jellemzőbb, hogy nem rekonstruál, inkább kitalál olyan elemeket, amelyeknek ugyan van valami historizáló hangulatuk, de valójában sohasem léteztek.
Borremans autodidakta. Eredetileg grafikát tanult és fotózást – ezeket tanította is addig, amíg 10 évvel ezelőtt egy szerencsés találkozásnak köszönhetően hirtelen be nem indult a karrierje. Csak harminc éves kora körül kezdett el festeni. Azt, hogy ez a műfaj lett a legfontosabb a számára, a festészet régre visszanyúló gazdag hagyományával indokolja; ez teszi szerinte gazdaggá és méllyé a ma születő jó műveket is. Nem kell tehát és talán nem is lehet a semmiből kitalálni valami újat, van elég, amire támaszkodni lehet. Borremans támaszkodik is: sokat jár múzeumba, festészeti eljárásokról olvas, és folyamatosan képzi magát. Ha lehetősége nyílik rá, lehet hogy elutazik majd egyszer Romániába, mert úgy hallotta, ott a művészképzésnek még integráns része a technika tanítása. Szeretné tovább fejleszteni az ecsetkezelését…
Tíz év töretlen siker van a háta mögött, meg egy őt jól menedzselő galéria. Képei a világ nagy múzeumainak gyűjteményében, bankszámláján pedig akkora összeg, amekkorákról tanár korában valószínűleg nem is álmodott. De ezt – mint mondja – meg lehet szokni, és a boldogság nem egyenes következménye a sikernek és a pénznek. Hogyan tartja magát alkotó-állapotban? Dolgozik, sokat.
Borremansszal kapcsolatban Velazquezre Manet-ra, Degas-ra szoktak utalni, meg persze a szürrealizmus nagyjaira, főleg a belgákra. A pszichológiára, az analízisre, meg a szimbólumokra. Olyan képekre, amelyeket akkor látunk, ha hatalmában kerít bennünket valami rejtélyes dolog. Borremans egyébként nem tartja jó ötletnek az alkohol és a különböző szerek használatát munka közben – tudja miről beszél, próbálta már, és nem vált be. Máshogy hívja elő ezeket a démonokat.
Beszélgetésünk előtt a zsidó temetőben járt, meg a szomszédos Kerepesiben. Kérdem, hogy nála ez egy szokásos látogatás-e, amit mindig megejt, ha olyan városban van, ahol még nem volt. Azt mondja: nem, csak akkor, ha sejti, hogy ott találni fog valamit. A kérdésre, hogy mit talált még Budapesten, a buszainkat említi, amik valami miatt megfogták, meg a még fel nem újított eklektikus házakat, amikben szerinte van valami díszletszerűség, valami ’olyan mintha’.
Végezetül megkérem, engedje meg, hogy lefotózzam. Azt mondja jó, de csak úgy, hogy nem áll oda egyik képe elé sem. Mi lenne, kérdem, ha odaülne az egyik mellé? Ebben maradtunk.