Két héttel a megnyitó után szinte minden meccs lezajlott. Arany oroszlánok, politikai botrányok, graffitisek, milliárdosok.
Két hét telt még csak el az 54. Velencei Képzőművészeti Biennáléból és öt hónap van hátra belőle, de a szakma már lényegében maga mögött tudta a kortárs képzőművészet legújabb nagy seregszemléjét. A művészek és kurátorok, műkereskedők és műgyűjtők, múzeumi vezetők és kritikusok kialakították már véleményüket, volt elég idő egyetérteni vagy vitatkozni a zsűri ítéleteivel, illetve csemegézni a botrányokon, amikből egyébként idén viszonylag kevés akadt.
Hazautaztak már Velencéből azok a milliárdos gyűjtők, akik a Biennále vonzerejét felhasználva elsősorban saját gyűjteményeikre igyekeztek felhívni a figyelmet. Közülük Francois Pinault a hazai pálya előnyét is élvezhette, hiszen neki már két állandó múzeuma van a lagúnák városában, az egyik a Palazzo Grassiban, a másik a Punta della Doganában. Az ukrán Viktor Pincsuk még nem tart itt; ő kénytelen volt kibérelni a Palazzo Papadopolit, hogy a biennále-látogatók is láthassák gyűjteményét. Elhagyta már a kikötőt Roman Abramovics luxusjachtja is. Az orosz milliárdos ezúttal nemcsak gyűjtőként volt jelen, hanem Daria Sukova partnereként is, aki filmprojektjét népszerűsítendő jött Velencébe.
Az ILLUMInationscímet viselő központi kiállítás és a nemzeti pavilonok megítélése ezúttal is, mint szinte mindig, vegyes és ellentmondásos volt. A központi kiállítás kurátora a ránehezedő sokféle nyomás, a vélt vagy valós egyensúlyok számonkérése miatt sosincs irigylésre méltó helyzetben. Nos, ha Bice Curiger munkájának nem egyértelműen pozitív a megítélése, annak oka abban keresendő, hogy a svájci kurátor talán túlságosan is jól egyensúlyozott. Lehet, hogy reális képet ad arról, hogy hol tart ma a művészet (mondják kritikusai), de a biennále vonzereje korábban éppen abban volt, hogy mert szertelen és mértéktelen lenni, túlzásokba bocsátkozni annak érdekében, hogy súlypontokat jelöljön ki, hogy segítse a művészetet funkcióinak megőrzésében, akár már elvesztett területek visszafoglalásában is. Lehet, hogy ez utópia, de ez az, ami egy biennálét igazán fontossá és lebilincselővé tehet – mondják.
Curiger meglepő és izgalmas módon a nagy 16. századi velencei mester, Tintoretto három művével indítja a kiállítást, de ez az ötlet egy kicsit a visszájára sült el, mert éppen azt tudatosítja, hogy az ő idejében a festészetnek olyan funkciói is voltak, amelyeket később nagyrészt elvesztett, mert átvette őket a film, a fotó vagy épp a tömegkommunikáció.
A nemzeti pavilonok közül az amerikai, a brit, az orosz, a lengyel, a dán, a svájci, a szaúd-arábiai, az olasz és a kínai keltette a legnagyobb érdeklődést, ez azonban nem jelent automatikusan pozitív megítélést. Az olasz pavilonban például sok volt a kifejezetten gyenge alkotás, bár ez összhangban állt a kurátor erősen vitatott koncepciójával, hogy kendőzetlen, kozmetikázás nélküli keresztmetszetet adjon a kortárs olasz művészetről. A szaúd-arábiai és a kínai pavilon iránti érdeklődésben nyilvánvalóan nagy szerepet játszottak az aktuálpolitikai fejlemények is.
A zsűri döntései közül talán a központi kiállítás legjobb alkotásának odaítélt Arany Oroszlán-díj találkozott leginkább a szakma egyetértésével. A kaliforniai Christian Marclay bizarr ötlete, a mozifilmekben szereplő órákból összevágott maratoni hosszúságú film a látogatók körében is sikert aratott. (Róla bővebben korábbi cikkünkben olvashat.) Viszonylag egyöntetű volt az amerikai pavilon pozitív megítélése is. A pavilon és az előtte álló, feje tetejére állított harckocsi, az égnek meredő lánctalpaira szerelt edzőpaddal elgondolkodtató kérdőjeleket tett a nyugati világ hagyományos értékrendje mellé.
A kritikai visszhang idén is megerősítette a régi igazságot, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. A Christoph Schlingensief munkásságának emléket állító kiállítást például a legjobb pavilonnak járó Arany Oroszlán-díj odaítélése sem mentette meg a német sajtó fanyalgásától. A legtöbb kritika egyetértett abban, hogy ez a mauzóleumszerű prezentáció méltó emléket állít ugyan a német művészet közelmúltban elhunyt fenegyerekének, de sokkal inkább egy múzeumban lenne a helye, mintsem a biennálén.
A dán pavilont sem fogadták otthon kitörő lelkesedéssel. A bírálatnak voltak érthető pontjai, hiszen a művészi szabadság jegyében sem feltétlenül indokolt ismert politikusok portréját megtapostatni a látogatókkal, de voltak szűklátókörűségről tanúskodó elemei is. Lényegében a magyar pavilonról is elmondható, hogy külföldi fogadtatása melegebb volt, mint a hazai. Míg egyik országos napilapunk – elismerve Németh Hajnal installációjának kvalitásait – a kísérleti operát valószerűtlennek, kimódoltnak érezte, a tekintélyes online művészeti portál, az Art-of-the-day a magyar pavilont beválogatta a legfigyelemreméltóbbak közé, a német Badische Zeitung pedig a Berlinben élő művésznő munkáját „vonzó és sikeres kísérletnek” minősítette a nézők tudatalattijának elérésére.
Természetesen ez a Biennále sem múlhat el botrány nélkül, bár a konfliktusok ezúttal inkább az előkészületeket, a nemzeti kiválasztási folyamatot jellemezték. Maradt azért néhány skandalum a megnyitó utánra is. Súlyát tekintve kétségkívül az azerbajdzsáni pavilonban történtek kívánkoznak az első helyre. Hiába edzi Berti Vogts az ország fociválogatottját, hiába vesznek részt évek óta az Eurovíziós dalfesztiválon (amit idén meg is nyertek), Európától még messze van a dél-kaukázusi ország. Pedig a történet jól indult, hiszen az ország elnöke, Ilham Aliyev személyesen tette tiszteletét a biennálén. Viszont, ha már ott járt, letakartatott, majd eltávolíttatott két művet, mondván, hogy azok sértik az iszlám és így országa tekintélyét.
A két szobor a női szexualitás témáját rendszeresen feldolgozó Aidan Salakhova munkája. A Várakozó menyasszony egy fekete fátyolba burkolt nő alakja, akinek csak a kezei látszanak. A Fekete kő pedig a mohamedánok mekkai fekete kövét ábrázolja női nemi szervre emlékeztető márvány keretben. A pavilon vezetője és kurátora szomorúan állapították meg, hogy az ország tekintélyére éppen elnökük durva beavatkozása jelentette az igazi csapást. A már említett dán pavilonban a német Thomas Kilpper padlómozaikja, a sajtószabadságot korlátozó politikusok „megtapostatása” vágta ki a biztosítékot. A románoknál állítólag a kiállító művészek és a kurátor közti vita fajult odáig, hogy a művészek a megnyitó előtt festékszóróval telefirkálták a falakat. Erősen tartja magát ugyanakkor az a vélemény, hogy itt csupán egy figyelemfelkeltő „műbalhéról”, egyfajta gerillamarketingről volt szó.