Jó értelemben vett „szalonfestészet” – nem bárgyú zsánerekre és tájakra gondolok, semmiképpen sem üres dekorativitásra. Ha szemügyre vesszük a motívumkészletet (női test, nyaklánc, csillár, vadász stb.) és az ábrázolási módot, mégis egy olyan törekvésre bukkanunk, ami akaratlanul is egy modern enteriőrhöz való illeszkedést célozza elsősorban.
Mindez nem zárja ki az igényes kompozíciós játékot (kössük ezt kissé bután-egyszerűen a szürrealizmushoz), színhasználatában (mely egy vászon esetében a monokrómig megy) a puritanizmust, összhatásában pedig az erős redukcionista tendenciát: az ábrázolt dolgok szinte lebegnek, határaik elmosódnak; szinte a „szemünk mögött” születik meg a vászonra festett jelekből a kép. A festmények mellőzik a perspektívát, egyes képeket a művész szándékkal darabokra tör a több keretre veszített vászonra festéssel. E síkszerűség távolságtartó, szemlélődő jelentéstartalma érdekesen ütközik a játékossággal (a tárgyak önkényes rendezése) és az ábrázolt tartalommal, de egybecseng azzal az idegenséggel, amit az arcok és a nőalak személytelen festésmódja és beállítása hordoz.
Az egyik „Csillár”-kép befejezetlensége különösen megragadó – még ha a festetlenül hagyott, „nyers” vászon nem is újdonság. A fekvő formátumból „kilógó” tárgy nagy erővel kényszerít minket, hogy létező világot gondoljunk a kép mögé/mellé. Félbehagyottsága ugyanezt a késztetést erősíti.
A három arckép viszont már csaknem triviális – elmosódott, meghatározhatatlan sejtéseknek lehet csak nevezni őket; a beléjük kódolt (törzsi?) titkot évezred óta nézzük – itt és így kevéssé hatásos.
Mono Galéria
2007. június 28. – július 25.