Fizikai megjelenésével (180 centi és úgy körülbelül 130 kiló), ellentmondást nem tűrő modorával, hírnevével és tehetségével azt az embert testesíti meg, akire az amerikai a larger than lifesize (kb. életnagyságúnál nagyobb méretű) kifejezést használja.

Alexis Leyva Machado – ismertebb nevén Kcho– egy kis karibi sziget nagy fia.  Világsztárként viselkedik, és a világ is így viszonyul hozzá.  Aki személyesen találkozik vele, nem biztos, hogy pozitív élménnyel lesz gazdagabb – viszont aki megnézi valamelyik kiállítását, az valószínűleg hosszú ideig emlékezni fog rá.

 

Én is így jártam: találkozásunkkor a segédekkel és asszisztensekkel körülvett, fokhegyről (sem) válaszolgató szobrász látványosan semmibe vett, esélye sem volt egy emberi léptékű beszélgetésnek. Titkárnője ugyan bejegyezte az adataimat a művész Ipad-on vezetett táncrendjébe, és kilátásban helyezte, hogy a szobrász az előzetesen megküldött kérdésekre majd válaszolni fog, de ezzel a lehetőséggel végül is nem éltem. Maradtam a művek látványánál, ami a remek érzékkel megválasztott kiállítóhely miatt amúgy is különleges hatású. Aki április 20-ig Havannában jár, megbizonyosodhat róla a Nagyszínház emeleti, stukkókkal és tükrökkel borított, kopottságában is nagyszabású termeiben.

 

Kcho, ez a negyvenes éveinek elején járó nagydarab férfi egy alig 3000 négyzetkilométeres kis szigeten nőtt fel Kuba déli partjaitól 100 kilométerre.  Nem túl bonyolult, de gazdag jelentéskörű tárgy-együtteseket hoz létre, gyakran talált/lomtalanított, értéktelen anyagokat is felhasználva.

 

Hajók, csónakok, sajkák, evezők, stégek – ezek az egyszerű és metaforaként remekül szolgáló hétköznapi tárgyak mára Kcho védjegyévé váltak. A művész fő témája a szigetlakó-lét, az utazás lehetősége illetve lehetetlensége, és ez a kubai történelem ismeretében meglehetősen adekvát problémakörnek tűnik. 

Kcho nagy erővel és meglehetős fantáziával jeleníti meg újra meg újra gyakorlatilag ugyanazt a motívumot, és ezzel komoly sikereket mondhat magáénak nemzetközi művészeti színtéren is. A nemzetközi színtér az ő  esetében elég tágan értendő: munkáit eddig 35 országban mutatták be a világ vezető múzeumaiban és galériáiban, szinte minden földrész fontos gyűjteményeiben ott vannak a művei, rangos művészeti magazinok címlapján szerepeltették (Art News, Flash Art), állandó szereplője a művészeti biennáléknak. Szerepléseit, utazásait és egzisztenciális biztonságát nyilvánvaló tehetségén és vitalitásán túl állítólag kiváló politikai kapcsolatai is segítik, így az elszigetelődés és szárazra vetettség – honfitársai többségével szemben – nála inkább feldolgozható témaként és nem személyes érintettségként működik.

 

90 egyéni kiállítás van már a háta mögött. A mostani az Áldozat a Keresztúton címet viseli, és gyakorlatilag életmű-kiállításként funkcionál: rajzok, szobrok, számos installáció és több videó szerepel benne.

 

Kcho nem egy túlgondolkodó alkat, legalábbis érzékletes és érzéki munkáin ez látszik.  Természetes anyagok és elemek, nagy méretek, egyszerű formák, költészetet hordozó megoldások jellemzik. 

Szerény körülmények között élő, sokgyerekes családban nőtt fel a már említett kis szigeten, amit a ’70-es évek végén Isla de Ios Pinos-ról (Fenyők szigete)  Isla de la Juventud-ra  (Ifjúság szigete) keresztelt át a havannai vezetés.  Anyja művészképzésben részesült, és bár csak szabadidejében alkotott, kreatív és pozitív személyisége nagy hatással volt a fejlődő kamaszra. Apja eredeti szakmái mellett –  asztalos és ács – igazi ezermester volt, tőle tanulta meg a ’bármiből lehet építeni bármit’ leckéjét. Később a havannai képzőművészeti egyetemen folytatott tanulmányai alatt szokott rá arra, hogy rendszeresen gyűjtögessen; fa- és fémdarabokat,különféle hulladékot, műanyag darabokat. Voltak kedvenc lelőhelyei – mint például az Almendares folyó torkolatának környéke – ahova rendszeresen visszajárt kincset keresni.

 

A víz, mint ihlető forrás szinte folyamatosan jelen van a munkáiban. Egyik emblematikus munkáját, a Dávid néven futó, fából, vasdarabokból és hordókból épített 16 méter hosszú, emberalakot formázó ’stég’-et annak idején eleve vízre tervezte (2009), de a jelenlegi kiállításon is szinte csak vízzel kapcsolatos szimbolikus, illetve nagyon is valódi tárgyak és építmények láthatók.

A kopott freskójú óriás dísztermekben van többek között egy bejárható csónak-erdő, ami rövidebb oldalukra felállított sajkákból áll; egy evezőkre állított ház, korhadt deszkákból összerakva; egy csónak alakú téglákból sugarasan kirakott Nap-forma; egy körhinta, amin a kubai történelemben valaha fontos szerepet játszó hajók modelljei járnak körbe a körhinta-lovak helyett; és még számos más, a csónak-evező alapgondolatra született variáció.

 

Érzékletes, sőt érzéki ötletek, amik nem egy túlintellektualizáló alkotót, inkább egy ösztönös és jó fantáziájú, kvalitásos kézművest sejtetnek. Aki – mint a víz – mindig megtalálja magának az utat ahhoz, amire szüksége van.