Romvári Márton a figurális festészet felől indult, pályája elején
azonban világosan megfogalmazta ars poeticáját: a téma csupán ürügy – a
felületek, vonalak, színek egymáshoz való viszonya, egymással való
feszültsége, ritmusa adja számára az igazi örömöt a festéshez.  Az
„öröm” fontos kulcsszó, amely talán nem annyira vidámságot, jó kedélyt,
hanem sokkal inkább belső hajtóerőt, kísérletező energiát jelent, amely
az alkotást szüntelen mozgásban tartva, új és új utakra tereli a
művészt.
A Karinthy Szalon falain a legutóbbi két év anyagának válogatását láthatja most a nagyközönség. A kiállítás címe „Víztükör”, amely egyből orientálja a terembe lépő látogatót és kijelölheti az értelmezési irányokat. A művek a folyadékok belső szerkezetének tulajdonságait, képi asszociációit veszik kölcsön és alakítják át úgy, hogy különböző szituációkba állítják őket. A nagy teremben található képeket széles, nyugodt felületek, finomra hangolt tónusok, sötétebb színkezelés jellemzik, amelyek meditációra, elmélyülésre, lecsendesedésre indító teret hoznak létre. A szomszédos, kisebb teremben ennek a világnak egy másik aspektusa kerül előtérbe, a játéké, a kísérletezésé. Inspirációs forrásvidékét a négy alapelem (föld, víz, levegő, tűz) ősi világában kereshetjük. A természethez fűződő kapcsolat azonban nem közvetlen, hierarchikus, hanem, ahogy ezt megtapasztalhatjuk a művek között, valahogy azzal egylényegű. Ez a fajta viszonyulás, látásmód, érzékenység olyan mesterek festészeti szemléletének folytatójává és újrafogalmazójává avatja Romvárit, mint Bálint Endre vagy Martyn Ferenc.

A mű keletkezése Romvárinál organikus folyamat, a tudatos-tudattalan elemek dialógusa, ahol az egymásra kerülő festékrétegek kölcsönösen hatnak egymásra. Az alkotás szüntelen reagálása az anyagoknak, interakciója a felületeknek. Ebben az áramló, mozgó, alakuló közegben eltűnnek-előtűnnek a vezérmotívumok, a csorgások és a lakkfoltok egymáson, egymás mellett felfénylenek, elhalványodnak. Az ismétlődő formák variációi egy szabadon hullámzó együttest alkotnak, ahol a hangsúlyok, ritmusok változnak, és más-más jelentést nyernek. Az amorf lakkforma felületenként lazul, sűrűsödik, oldódik, egyszer vízfelületként tükröz, párbeszédet kezdeményez, más helyen fátyolszerű transzparens forma, könnyű vízpáraként lebeg, vagy súlyos, komor felhőként gomolyog, egy harmadik helyen kalligrafikus formát öltve egy ismeretlen nyelv ismeretlen betűjévé kanyarodik… és így tovább, az ismétlés és a variációk végtelennek tűnő láncolatában újabb és újabb tartalommal töltődik fel. Ellentmondásos módon a kompozíciókban felfedezhető valami mély statikusság, az átbillenés töredékpillanatának mozdulatlansága – olyan nyugvópontot képeznek, amely egyben magában hordozza a mozgást.

A festékcsorgások – lassú szétnyílás fázisaiként – a sima, matt háttérrel különös feszültségben állnak. A vertikális lefolyások mentén megfigyelhetjük a finom átmeneteket, árnyalatokat, hajszálerekre emlékeztető mikrostruktúrákat (amelyekről az elektromosság zizegő fényostorai is eszünkbe juthatnak), valamint a horizontok elmosódó, egymásba ható határát, ahol együtt van mind a két térfelület, és nem tudjuk, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. A lecsorgásokban biológiai képsémák, tájmotívumok derengenek át, tengeri állat, tópart sziluettje rajzolódhatnak elő, nádasok, hínármezők, medúzarajok, polipcsapatok, ugyanakkor meditatív gesztusok, ritmikai képletek, organikus kalligráfiák, amelyek a biológia alatti létbe vezetnek, a csend tartományába, ahol a Látható és a Láthatatlan horizontja összeér.

Karinthy Szalon
2010. február 26 – 2010. március 12