A Reneszánsz Év bűvös tematikája nem visz közelebb a kiállításhoz, inkább összezavarja. Pedig az ötletadó valóban a számmisztika számára még nem kellő mértékben kiaknázott egybeesés, Michelangelo halálának és Shakespeare születésének közös esztendeje: ezerötszázhatvannégy. Ami véletlenül éppen 444 évvel ezelőtt volt.
Ez adta a kezdő löketet a különös kiállítás-installációiról  ismert (Szoborparktól az Álmok Álmodóiig) építésznek, Eleőd Ákosnak, hogy képzőművésztársaival közösen elgondolkodjon a művészet és az ember rejtélyes párosán. A tárlat gerincét a Fővárosi Képtár borongós templomterében felállított óriásinstalláció jelenti. Kilenc csökkenő méretű acélketrecről van szó, amelyek színpadként fogadják be a műegyüttest. Mindhárom résztvevő képzőművész a nyolcvanas-kilencvenes években alakította ki sajátos, mitikus elemekkel teletűzdelt, posztmodern művészuniverzumát. Mindhármójuk kiérlelt brandet épít, már-már csökönyös következetességgel ragaszkodva saját teremtményeihez: Gaál József a bőrből szegecselt (máskor óriásvásznakra mázolt) rémisztő démonfejekhez, Szurcsik József a bármilyen forma éléhez illeszthető férfiprofilhoz, Gellér B. István pedig a kitalált, egyszemélyes Atlantisz régészeti leleteihez. Eleőd Ákos keményen belelépett ezekbe a mini világegyetemekbe, alkotóelemeiket kiszakította az eredeti kontextusból és sajátos koktéllá keverte a fekete fémketrecekben. Új konstellációk születtek: a Növekvő Város fészkébe hatalmas tojások menekülnek a pengefejű halak támadása elől, a rácsos ablakok mögé zárt bőrmaszkok szemlélik az alattuk folyó harcot az asztalon szétterülő minilabirintus és az együttest felfalni készülő óriásarc között. Egy másik kockában zsugorított harci trófeaként lógnak a szoborfejek, máshol egy balta formájú hal veti rá magát az elsüllyedt kerámiahajóra, vagy domborított maszkok gyűlnek össze egy vacsoraasztal körül az esti szeánszra. Az óriási installáció végén fehér trónuson ül az Ember, illetve az ember valamiféle alteregója: egy anatómia leckéknél használt, mozgatható ízületekkel ellátott fabábú, eredeti méretben és több méter magas másolat formájában. A koncepciót készítő Eleőd nem ad kész receptet, megoldási javaslatot vagy lehetséges értelmezési kulcsot. Sőt, kínos következetességgel ügyel arra, hogy a látványosan felépített műegyüttes a végén ne bírjon látványos értelmezési körrel. Magánmítoszokból származó műveket mixel össze egy egyetemesen fogyasztható koktéllá, megváltoztatva az eredeti ízeket, de nem teremtve új harmóniát. Kifaragott egy tökéletes posztmodern kérdőjelet, egy üres tükröt, amiben mindenki megalkothatja saját olvasatát az Emberről és a Művészetről. Önismereti tréningként, nem történelmi leckeként. (Az installációtól függetlenül a 444 évhez tartozott egy nyílt képzőművészeti pályázat is, aminek eredményét – az ötletes konceptuális videótól a manírosabb üvegmunkákig – a kiállítóterem első traktusában láthatjuk.)
Fővárosi Képtár
2008. november 20.-2008. december 28.