Talán kedves olvasóim némelyike is megunja időnként a remekműveket és titokban szeretne igazán rossz, elvetemülten pocsék műalkotásokban gyönyörködni.
Bevallom, ez az elfojthatatlan érzés egyre gyakrabban rám tör, s mivel életem egyik vezérelve, hogy a világ megváltoztatását magamon kell kezdeni, a legnagyobb titokban, igen nagy energiaráfordítással időről-időre rossz műveket alkotok a magam és az utókor gyönyörűségére.
Nem lehet a rossz művészetről beszélni St. Auby Tamás/IPUT 1996-os műcsarnoki kiállításának említése nélkül, ahol csaknem tizenöt éves svájci tartózkodás után Magyarországra települve, első gesztusként 3200 „rossz rajzot” állított ki. Persze az, hogy valami rossz műnek minősül, vagy nem, szubjektív döntés eredménye. „Beauty is in the eye of the beholder” (A szépség a néző szemében van), mondja az angol. Velem is sokszor előfordul, hogy valamit lenyűgözően szépnek találok, míg környezetem ugyanazt lepocskondiázza. A fordítottja is gyakran megtörténik, bár én, szűkebb és tágabb környezetemmel ellentétben, nem szívesen pocskondiázok, inkább igyekszem a jelenségeket, szándékokat megérteni, vagy, ha őrületről van szó, elfogadni (bár a későbbiekben kerülni).
Az egyértelműen rossz művek többsége nem szándékosan jön létre. Alkotóik többnyire biztosak abban, hogy isteni sugallatra remekmű született kezük nyomán. Szívüket, lelküket beleadták az alkotásba, esetleg komoly áldozatokat is hoztak művük világrahozatala érdekében. Éheztek, fagyoskodtak, tönkretették egészségüket, elvesztették munkahelyüket, lakásukat, családjukat, páriákká váltak, akiket mindenki kerül, pusztán azért, hogy elkészüljön „A Festmény”, amely után már nem lesz többé értelme a festészetnek, megíródjon „A Könyv”, amely behelyettesíti a múlt és a jövő összes könyveit, felcsendüljön „A Zene”, amely elnémít minden más hangot.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a rossz művészt, a rossz művet az különbözteti meg a jótól, hogy teljességgel, reménytelenül humortalan. Ez még a gyászindulók, síremlékek, nemzeti himnuszok esetében is igaz. Intelligens, jó humor- és aktualitásérzékkel megáldott művész csak a legnagyobb nehézségek árán képes rossz műveket alkotni, míg a többségnek ez viszonylag könnyen megy. Persze az is gyakran előfordul, hogy a művek intelligensebbek alkotóiknál, hiszen ideális esetben a művész csupán közvetítő a Minden Alkotások Kreátora és Siralomvölgyünk sírjuk felé botorkáló, magukban motyogó, hogy ismét Szt. Tamást idézzem, „süketnéma vak” műélvezői között.
A szabad világban egyelőre kicsiny, de folyamatosan növekvő és egyre elkötelezettebb rajongói tábora van a rossz művészetnek. Ők (anélkül, hogy feltétlenül egyetértenék definícióikkal, l. fentebb), úgy gondolják, hogy a rossz mű nem giccs (ahhoz túl vidám), és nem is campy (ahhoz túl okos). A legjobb rossz művek rajongóik szerint névtelen alkotók alkotásai (vagy esetükben a kreátor személye nem fontos), különösek, esetlenek és olcsók (a szerencsések akár ingyen is birtokba vehetik őket). Előfordul, hogy a postaköltség magasabb, mint az interneten keresztül megvásárolt mű ára. Minden estre a rossz művek gyűjtői többre becsülik az amatőröket, mint a jól képzett művész-specialistákat. Ugyanakkor a technikai képzettség hiánya nem garancia rossz művek alkotására. A rossz művészetnek semmi köze sincs a naiv művészethez. Rengeteg rossz művet alkotnak a legjobb akadémiákról kikerülő művészek is.
A rossz művek a művészetek világába emelésének paradoxona a dada és az art brut legitimizálása során jelentkezett ellentmondásokban gyökeredzik. A New York-i Metro Pictures galéria 1991-es Thrift Store Paintings (Használtcikkek boltja festmények) című kiállítása tette igazán fel a rossz művészetet a térképre. A ronda gyerekeket, ocsmány tájakat, idétlen állatokat és más furcsaságokat ábrázoló képekből álló kiállítás és az azonos című könyv a szörnyűségesen csodálatos dolgokat régóta gyűjtő művész, Jim Shaw agyszüleménye volt. Még ő is meglepődött, amikor a kiállított rettenetek nagy része jó áron elkelt. A vásárlók többsége azért volt hajlandó komoly pénzeket fizetni értük, mert a művek részei voltak a „történelmi” kiállításnak, s ezáltal híressé váltak.
A kiállítás óta nemcsak a használtcikk boltokban, hanem a bolhapiacokon, az Amerikában népszerű yard sale-eken (a kertvárosok lakói időnként kirakják a házuk elé és fillérekért árulják a kacatokat, amelyektől meg akarnak szabadulni), és az utcákon feltornyosult szemétben is turkálnak a rossz művek szenvedélyes gyűjtői, köztük Judah Friedlander humorista, a 30 Rock című tévésorozat sztárja, akinek New York-i otthonát zsúfolásig megtöltik a rossz festmények és szobrok. Ugyancsak híres rosszművészet-gyűjtő Todd Oldham formatervező, akinek ócskapiacon vásárolt kedvenc, Braque vagy Picasso stílusában festett festménye egy italát szopogató, kacsintó marslakót ábrázol.
Szavakkal csak azt lehet meggyőzni, aki akarja, hogy meggyőzzék. Nézeteinket, véleményeinket az élmények tudják megváltoztatni. Ezért aki szeretné megérteni a rossz művészet lényegét, látogassa meg a Rossz Művészet Múzeumát (Museum of Bad Art, MoBa), amelynek már három kiállítóhelye van Bostonban és környékén. A múzeum gyűjteményében jelenleg körülbelül 500 rossz mű van, amelyeknek csak töredéke látható a kiállításokon. Érdemes átlapozni a kiállítások vendégkönyvét. „Ezek a képek nagyon zavaróak, ugyanakkor nem tudom a szememet levenni róluk. Olyan, mint egy véres autóbaleset”, írja az egyik látogató. „A festett hölgy mellbimbói követnek, bárhová megyek a teremben. Félelmetes.”, írja a másik.
Az egyik ember szemete a másik kincsévé válhat. Az értékeket a kontextus szüli.