Az 1960-70-es
évek a radikális társadalmi változásokra várók számára talán a
legreményteljesebb periódusa volt a második világháborút követő évtizedeknek.
Ez a pozitív energiával megtöltött korszak természetesen a szabad világ
országaiban borult virágba, de szellemisége átszűrődött a Vasfüggöny rései
között is.
Tavaly
művészeti egyetemek hallgatóinak 1968-ra reflektáló kiállítását nyitottam meg,
az azóta már önkormányzatilag bezárt Akku Clubban. Lehangoló volt tapasztalni,
hogy a fiatal, szabadnak született, millió lehetőséggel kényeztetett
művészekből mennyire hiányzik a 40 évvel korábban a világ értelmesebb arculatát
megszabó generációk pimasz, utcagyerekes, humorral lázadó szelleme. Igaz, akit
kényeztetnek, privilegizálnak, lehetőségekkel elárasztanak, az ritkán lázad,
csak akkor, ha él benne az empátia, a mások, nála kevésbé szerencsések helyzete
átérzésének képessége. Az a képesség, amely az 1960-70-es évek nyugati ifjúsági
mozgalmainak részvevőit, és kisszámú magyar szellemi testvéreiket mindennél
jobban jellemezte. Unatkozva bóklásztam a kiállításon, örülve az élet legapróbb
jeleinek is, mint például Adrian Costache forgó tükörgömbbel ellátott,
műszőrmével borított ülőkéjű ToiToi toalettje. Ez volt az egyetlen, a kérdéses
korszakra valóban méltón reflektáló műtárgy a remek térben, sok pénzből
megvalósított kiállításon. A kiállítók többségének nyilvánvalóan fogalma sem
volt, hogy privilégiumaik, lehetőségeik nagy részét az 1960-70-es évek ifjú
lázadóinak köszönhetik. Azokban az években hódította meg a világot a rock zene,
amelynek mutációi a mai generációk természetes hang-közegét alkotják. Akkor
emelkedett piedesztálra az ifjúság, vált kultusszá az ifjúságimádat. Akkor
harcolta ki nagyszüleik generációja, hogy mindenki az egyéniségének megfelelően
öltözködhessen, s úgy viselje a haját, ahogy csak akarja. Olyan egyszerű jogok,
mint hogy bárki bárhol leülhessen, járdaszélen, parkok füvén, emlékművek
talapzatán, akkor születtek meg, mint ahogy az iskolai önkormányzatok is.
Korábban főleg idősebb, elismert művészek kaptak pályázatokon elnyerhető
pénzeket, nagyobb léptékű megbízatásokat. Mára a helyzet az ellenkezőjére
fordult, a pályázatok többsége a fiatal kezdőket támogatja, s a méretesebb megbízások
nagy részét is ők nyerik el. Sorolhatnám az 1960-70-es évek utcai harcosai
által kivívott jogokat, privilégiumokat, lehetőségeket a végtelenségig, de
ezzel csak a javadalmazottakat untatnám.
A New York-i P.
S. 1 Contemporary Art Center 1969
című, csoportos kiállítása, ha más okokból is, ugyanolyan halálosan unalmas,
mint a fiatal magyar művészek tavalyi, 1968-ra reflektáló kiállítása volt.
Ugyanúgy hiányzik belőle a lázadás pimasz, mániákus, bátor, felszabadító,
megtermékenyítő szelleme, mint azon a tavalyi estén a néhai Akku Clubból. Hiányzik ez a szellem annak ellenére, vagy
éppen azért, mert a kiállított művek nagy része 1969-ben született. Sajnos a
jólnevelt kurátorok nem a mindmáig provokatív műveket, hanem, néhány kivételtől
eltekintve, a jólnevelt műalkotásokat válogatták ki a Museum of Modern Art
állandó gyűjteményéből. Alig vannak például konceptuális művek a kiállításon,
pedig éppen 1969 körül virágzott a művészetet ideákra redukáló alkotói
radikalizmus. Hiányoznak a kor fekete, ázsiai, latin-amerikai és feminista
művészeinek művei is, de a valódi hippie és pop art művészetnek is alig van
nyoma. Helyettük inkább olyan műveket látunk a steril, bántóan fehér, a témához
semmiképpen sem illő, „művészi” környezetben, amelyek ma bankok előcsarnokait
és igazgatói irodáit díszítik jobb helyeken.
Üdítő kivétel a
kevés kiállított, kortárs alkotás közül kiemelkedő Befagy a Pokol című, a korra jellemző kacatokkal megtömött,
monitorral ellátott fridzsider, a Bruce High Quality Fundation művészkollektíva
alkotása, amely voltaképpen magáról a kiállításról, a régi tűz közömbös lefagyasztásáról
beszél. Arról a tudatlanságról, amely egy másik kiállított, kortárs alkotás,
Stephanie Syjuco Beuys-reprodukcióját eredményezte. Az eredeti Beuys
installáció – szánkó, zseblámpa, filcköteg és faggyútömb – a Museum of Modern Art
tulajdona, de túl törékeny ahhoz, hogy máshol is bemutassák. Ezért a kurátorok
az ismert művek olcsó, mindennapi tárgyakkal történő reprodukálásával
foglalkozó Syjuco kisasszonyt kérték meg egy Beuys hommage elkészítésére. Az
eredeti installációt Beuys meghatározó, bár valószínűleg fiktív, személyes
élménye inspirálta. A második világháború idején német vadászpilótaként
szolgáló művész repülőgépét, elmondása szerint, lelőtték. Nomád tatárok
mentették meg az életét. Kihűlt testét faggyúval dörzsölték be és filcbe
göngyölték, így szállították biztonságba. Syjuco kisasszony a barátaitól kapott
tárgyakból építette újra Beuys installációját, amelynek éppen a felhasznált
anyagok valódisága adta a személyességét és erejét. A reprodukció, bár érdekes,
súlytalan. Játéknak tűnik. Jópofa kis mű, teljesen idegen Beuys
szellemiségétől. Ahogy a jórészt 1969-ben született művekből álló, fagyos
hangulatú kiállításnak sincs köze 1969 tobzódó életerejéhez.