A bihari tájegység román határon túlra szakadt felében, a Sebes-Körös mentén fekszik Élesd városkája. Immár tizenegy éve itt dolgozik a vakációban egy hónapon át a Magyar Képzőművészeti Egyetem erdélyi és anyaországi hallgatókból összeállott egykori évfolyama. A nyári produktumot most február 1-jétől március 2-áig a Szombathelyi Képtárban viszik a szélesebb nyilvánosság elé.

Mivel az Élesdi Művésztelepen azonos időszakban vannak azonos helyen az immár harmincas éveikben járó diplomás művészek, akarva-akaratlanul is előfordulnak bizonyos párhuzamosságok. Ezek pedig kiváló alkalmat szolgáltatnak a tárlatkrónikásnak a hasonlóságok és különbségek részletezésére. Megítélésem szerint a tizenhét kiállító közül az aggastyánként is friss és fiatalos piktúrájú Mednyánszky hagyományait fejlesztik tovább a legjobb értelemben egyes hegyitáj-festők. Miközben Kucsora Márta „primér” vízeséssorozata már-már absztrakt ecsetrajz, Horváth Krisztián pazar pikkelyzetű kígyóval társítja a zuhatagot (az olajfestéket pedig viaszos enkausztikával vegyíti), Balázs Imre Barna a víz felszínén tükrözteti a tavasz smaragdzöldjét, a nyári égbolt kékjét, az őszi avar okkerjét és a kásás jég téli ólomfehérjét, míg Szász Sándor oldott tónusaival szinte megszemélyesíti a domborzatot, amelynek szerte ágazó erezet-hálózata rejtett erotikával sejteti a női test titkos zugait és finom vonulatait. Még mindig a bihari karsztvidék látványánál maradva, Kovács Lehel a mezőségi hátságot váltogatja a hasonlóan szelíd toszkán lankákkal, Kaszás Réka elmosódott dombjai közé pedig sík- és térmértani elemeket ékel, koloritban is éles kontrasztként.Végül Hatházi László „rétesz egy lapáttal” Matisse barokkos dekorativitására is, amikor buja trópusi őserdőit florális mustrájú tüllfüggönyön át láttatja, nagyvirágos tapétájú enteriőrjeibe pedig szinte belevesznek az emberi figurák és a tárgyak.

Az „életképfestő” Incze Mózes vízparton fest lovakat napozó, fürdőző vagy csónakázó aktokkal, akik csíkos leplekbe burkolóznak és ezért ódon, keleties hatást keltenek, Bodoni-Dombi Zsolt az ifjuság és szépség mulandóságát siratja el bájos leányarctól a koponyáig triptichonján,  míg Herman Levente, barnult régi fotográfiák modorában örökít meg kocsmában „sírva-vigadó” vagy gőzölgő termálvízben sakkozó, javakorabeli férfiakat. Szintén fotorealisztikus részletezéssel rögzít Horváth Roland prózai háztartási eszközöket, az ódivatú centrifugától a régi „kotyogón” át a kimustrált rövidhullámú sütőig. Az organikus absztrakciót Juhász Dóra és Bugovits Anikó képviseli, míg a minimal-art síkszerű elvontságát Halmi-Horváth István műveli. Nagyanyáink hímzett falvédőinek feliratait forgatja ki hippi-jelszavakra Pittmann Zsófi vagy házi-áldások dundi puttóiból, rokokó rózsagirlandjaiból és szalagcsokraiból fabrikál pop-art dekorációt. Konecsny Emőke műgyanta-kockákba zárt portrékat magáról és másokról vagy szilikongumiból mintáz játékos lopótök plasztikákat. Érdekes, hogy a szobrásznők közül Galambos Éva és Vértesi Ági régebben egyszerre bontott ki azonos anyagból (élesdi mészkőből), azonos méretű félméteres és azonos című (Kuporgó) figurát. Ám előbbi szívesen farag Krisztus-torzót vagy női szenteket hársfából, utóbbi viszont fekvő csikót mintáz és éget ki agyagból, kőfejet „tálal” kerek fatönk talapzaton, újabban pedig durván lehántott kérgű fatörzsből ácsolt „bálványt” az afrikai törzsek modorában, amelynek arcára patinázott rézlemez maszkot szögecselt. A teljesség igénye nélkül ilyen nagyjából az Élesdi Művésztelep tagjainak hasonlósága és sokfélesége.