Nyugat-Európa számára az úgynevezett keleti blokk sokáig egy nagy
fekete folt volt a térképen. A rendszerváltás óta rengeteg erőfeszítés
születik, hogy a leomlott fal mögött élő országok identitást kapjanak,
arra hogy a kelet-európai kultúrát, pontosabban a képzőművészet múltját
és jelenét, mely a nyugat számára tökéletesen ismeretlen kontextusban
jött létre, feltérképezzék és érthetővé tegyék.
Regards sur l’art de «l’autre» Europe (Bepillantás a „másik” Európa művészetébe) címmel a tavalyi évben megjelent egy fontos összegző könyv a francia L’Harmattan kiadónál. A könyv szerzője egy fiatal művészettörténész, kritikus, Olivier Vargin (1979), arra tett kísérletet, hogy áttekintse a kommunizmus alatti időszak kulturális és társadalmi alaphelyzeteit és feldolgozza az 1989 utáni korszak képzőművészetét, mely a globalizáció ellenére még mindig nagyban különbözik a nyugati kánontól, és gyökerei valamint jelen helyzete miatt befogadhatatlan a külső szemlélő számára.
A több mint háromszáz oldalas, rendkívül sűrített könyv az ismeretlen számára feldolgozhatatlan mennyiségű információt tartalmaz és egyetlen illusztrációt sem közöl – ezt nem helyettesítheti a megemlített alkotások pontos leírásai sem. A szerző három fő fejezetre tagolja kutatását: a Történelem („A történelem felfogása és a tragédiák súlya”), az emlékezés elkerülhetetlenségéről, a három fő trauma, a Holocaust, a kommunizmus és a Jugoszláviát feldaraboló háború feldolgozásáról; a Valóság („Egy csodálatos világ: Szociális valóság és kiábrándultság”), mely az „után” állapot jelenségeiről ír, ahol a megszilárdult realitás megszűnése egy üres mentális teret hozott létre; az Identitás („Az identitás mutációja: az Én(ek) mássága”), ahol a csoportszellem elpárolgásával való szembesülés, illetve az ennek következtében létrejött biztonytalanság és önértékelési válság áll az írás fókuszpontjában.
Az egyébként differenciált nemzeteket összekötő földrajzi területnek megszűnt „mássága”, vagyis különbözősége az újrapozicionálás feladatát eredményezi, mely a művészetben koncentráltan figyelhető meg. Ezért is volt nagyon meglepő számomra, hogy magyar alkotó igencsak ritkán szerepel a könyvben – mondhatni Magyarország továbbra is láthatatlan marad. A történelmi bemutatásnál előkerülnek fontos, nyugaton is ismert nevek, úgy mint Kertész Imre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, vagy Bibó István és több jeles, a huszadik század második felében korszakalkotónak számító művész (Attalai, Erdély, Jovánovics, Pinczehelyi, Hencze, Lossonczy és Vilt). A könyv nagy részét elfoglaló kortárs művészeti szcéna ismertetésénél egyedül Fehér László munkássága kap önálló részt. Ez a Valóságról szóló fejezetben jelenik meg, ahol a depolitizált művészetről ír Vargin, Fehér esetében a hétköznapi banalitás tragikumát hangsúlyozva. Megemlítés szintjén szerepel még El-Hasszan Róza, Sugár János, Drozdik Orshi és Nyitrai Orsolya neve, az első kettőnél pár soros bemutatással a lábjegyzetben. Mindez elenyésző a többi ország művészeinek taglalásához képest. A bibliográfia sem említ magyar vonatkozású könyveket, egyedül Hegyi Lóránd a térségről készült katalógusait.
Vajon minek köszönhető ez a mellőzöttség? Annak, hogy a kortárs magyar művészetet a nyugaton élők ténylegesen érdektelennek ítélik? Vagy a magyar művészettörténészek külföld felé erőtlen munkájának és kapcsolatainak? Bizonyára lesz alkalmam, hogy bővebben kérdezem erről a szerzőt.