A fényűző neoreneszánsz aula sarkában plexilapok, színes fénykörök pásztázzák a márványpadlót. Nincs mese, a kérdést már a kiállítás disszonáns bejárata felveti: hogy kerül a műanyag a Múzeumba? Hát gyűjtés révén! A Néprajzi Múzeum ugyanis a paraszti kultúra – vagyis gyűjtőköre – eltűntével nem került identitászavarba: gyűjteni kezdte a jelent. Illetve a jelent és a félmúltat, korrekt antropológiai eszköztárral megtámogatva. Miközben visszakacsint az intézmény nagy klasszikusára, Bátky Zsigmondra, aki lefektette a néprajzi gyűjtés alapszabályait. Ezek pedig a 20. századi műanyag valóságra átültetve is tökéletesen működnek. Hiszen – nyugodtan mondhatjuk – a modern tárgykultúra: műanyagkultúra. (Leszámítva persze a skandináv dizájnt.) És vele együtt a modern ember is, ahogy Psota Irén megénekelte 1959-ben: „A század asszonya, az nem hanyag, az öltözéke modern műanyag.”
De mi is pontosan a műanyag? Olyan ipari felhasználásra alkalmas óriásmolekulájú anyag, amit vegyi módszerekkel állítanak elő. Ez elég bő kategória, bele tartozik a viaszosvászon, a teflon, a bakelit, a szilikon, a PVC és a PET is. A kiállítás – a néprajzi kategóriákhoz igazodva – fel is sorakoztatja az elmúlt fél évszázad jellemző műanyag tárgyait: skálás szatyrot, joghurtos dobozt, pilleszéket, tojásfotelt, nejlonharisnyát, mackónadrágot, bakelitlemezt (PVC!?), legókockákat, gumimatracot, kindertojást stb. Talán a kollekció hiányosságai miatt is, de tény, a felszínes retró-hangulatot sikerült elkerülni. Így nem csak a 60-as, 70-es évek későmodernizmusa miatt (Pajtás fényképezőgép és Škoda-lámpa) maradandó a látvány. Hanem mert profi az installálás. Ez a Néprajzi Múzeum kiállításaira amúgy is jellemző, de a műanyag-kiállítás enteriőrjei különösen eredetiek, és nem a plazmatévék, hanem a kreatív fantázia miatt.

Néprajzi Múzeum (április 28. – 2006. október 1.)