Barakonyi Zsombor nem az a festő, aki túl sokat töprengene az élet és a
festészet morális problémáin. Inkább gyakorlatias módon a képalkotás
mibenlétének megismerésén fáradozik és azt a határt feszegeti, ahol a
kép már nem fotó, de még nem is az a klasszikus értelemben vett
festmény. A fényképezőgéptől képtelen megszabadulni, de az ecsetet
lerakta; néha zseblámpát vesz elő, türelme mellé pedig pengét és néhány
flakon festékspray-t használ.
Barakonyi néhány éve olyan különös fényjelenségeket fotózott, melyekhez fotóállvány kell és a fényképezőgép B ideje. Egyszer például Rómában a Via Giulián lencsevégre kapott egy fényszellemet a Santa Maria dell”Orazione e Morte előtt. De a Trastevere partján is talált egy hosszúra nyúló fénymosolyt, és úgy tűnik, amerre ő jár, nem ritka a parkoló fényautó sem. Ezekkel a munkáival majdnem párhuzamosan, a fény természetével barátkozva elkezdett dobozképeket készíteni, amelyeken a városi lét filmkockaszerű képkivágatait rekonstruálta – a fotót immáron csak kiindulópontként használva, pusztán a festészeti formaalkotás stílusjegyeinek megújítása kedvéért. Ehhez választott eszközöknek pengét és festékspray-t, majd az így készült műveit ki is állította hajdan a kiállításával debütáló NextArt Galériában, 2007-ben. Azóta is a NextArt művészeként tovább folytatja metsző, maszkoló, spray-ző munkamódszerét. A téma maradt a városi máz, a többnyire műfényben úszó kirakatok, utcák, emberek, helyzetek – csak a színek tűntek el. Legújabb kiállításának címével rövid tényállást közöl: első lépés a fekete-fehér felé (First Step to Black & White).
A színes fotóval dolgozó művész a redukció szürke betontalajára lép, tesz egy körsvenket, és a látványt egyszerű kontrasztok, finom átmenetek mentén áthúzza a dokumentarista retró világába. Ám ez nem is baj, jót tesz a képeknek a korlátozott színhasználat, ami eltéríti őket a színes giccs pereméről a szemnek még jóleső esztétikum felé. Ugyanakkor a fekete-fehér képek mégsem egészen fekete-fehérek, néhol megdöccennek az erősen tört okkerek vagy barnák leheletsúlya alatt, amitől még inkább a fotográfia képi nyelve uralkodik a festészettel osztatlan közös tulajdonú telken.
Barakonyi néhai városi ember. „Én itt nőttem fel” – mondja a fővárosról készült képek előtt állva. Alig felismerhetően valóban visszaköszönnek Budapest nem különösebben jellegzetes helyszínei, azok, amelyek lehetnének akár Párizsban vagy egyéb európai városban is. Korábbi képei magyar címeikkel még kicsit magyarok voltak, mára azonban a képstruktúra és a színek redukciójának mértékével egyenes arányban Barakonyi festészete egyre kozmopolitább lett, már angolul „beszél”. Képeinek tárgya személytelennek mondható, a legkorszerűbb témákra fókuszál, az urbánus lét kézenfekvő, mindennapi látványaira: emberek különböző helyszíneken. És valóban, amit látunk, bárhol másutt is lehetne, de ez mégsem vidítja fel a nézőt, mert ez az EU kompatibilis festészet, melynek nyelve a Föld második legkisebb kontinensén belül bárhol dekódolható, csak az egyéni lét lehetséges unikális voltáról nem mesél – de nem is dolga. Barakonyi képein az emberek, akár a csúcsfény vagy az architektúra, egyenrangú látványelemek. Eltűntek az iránypontok térben és időben. Ez a személytelenség persze érthető, csak hát meg- és átélni piszok nehéz.
NextArt Galéria
2010. május 14. – 2010. június 3.