Az idei zágrábi EUROKAZ színházi fesztivál (amelynek videokönyveim
bemutatásával, két monodrámám színrevitelével és a Halász Péter
búcsúelőadásáról szóló beszámolómmal résztvevője vagyok) témája a Halál.
Remekül megszervezett eseménysorozat, olyan különleges bemutatókkal, mint a Nicolas Varchausky és Eduardo Molinari argentin
művészek és Saša Božić horvát dramaturg kollaborációjából
született Tertulia című, a Mirogoj
temetőben megrendezett, késő éjszakai előadás. Jelentkezzen, aki el tudná
intézni, hogy színházi előadást rendezhessek bármelyik budapesti temetőben! Nem
újratemetni akarok (azt engedik), hanem feltámasztani azokat, akikre most,
nyomorúságunk idején olyan nagy szükségünk lenne.
Fellépéseimre várva délutánonként tévét nézek hotelszobámban. A tévéből dől
a halál. Először a teheráni utcán agyonlőtt szépséges diáklány, Neda Agha Soltan mobil
telefonnal felvett utolsó pillanatait ismétli óránként
minden hírcsatorna, majd a halálok versenyezni kezdenek egymással a
műsoridőért. Neda haláltusáját felváltja a végbélrákban elhunyt szex- és
hajszimbólum, Farrah Fawcett, Charlie egykori Angyalának arca. Közben szakértők
ecsetelik érzékletesen ánuszának daganatait. Farrah Fawcett halálának
uralkodása rövidéletű: csonttrónjáról letaszítja az adu ász, Michael Jackson
halálának híre. A következő napokban szinte ez az egyetlen hír a
hírcsatornákon. A Google böngészője kétszer is összeomlik az érdeklődők
tolongása miatt. A YouTube és a Twitter miniblog szolgáltató is lefagy,
ugyanezen okból. Az iráni tüntetők közvetítőkön keresztül tiltakoznak, mert
Michael Jackson halála elzárta előlük a nyilvánosság utolsó csatornáit is.
Tiltakozásuk hiábavaló. Michael Jackson halála nem szolidáris ügyükkel, nem
megy el, nem vonul diszkréten a háttérbe, így a feketeturbános mollák
kényelmesen leszámolnak az elcsalt választás miatt a tüntetőkkel.
Ismerve a globális média táplálkozási szokásait, tudom, hogy Michael
Jackson halála, mint minden csoda, pontosan három napig fogja uralni a képernyőket.
A harmadik napon már lecsengtek a szakértők, munkatársak, barátok, ismerősök,
csak időnként sír fel valamelyik rajongó, a hírcsatornák szinte kizárólag az
elhunyt művész video klipjeit játszák, egyre hosszabb részleteket mutatva meg
belőlük. A kommentátorok azt a hamis információt sugallják, újra és újra, hogy
a bőre színét fehérre változtató Michael Jackson a videoklip készítés úttörője
volt, s klipjeivel valamiféle korszaknyitó áttörést sikerült elérnie a fekete
bőrű művészek érvényesülése tekintetében. A kommentátorok mintha
elfeledkeznének arról, hogy a Thriller
lemez promóciójaként készített video klip-sorozatot jóval megelőzték például
David Bowie és a Talking Heads ugyancsak milliós példányszámban eladott
lemezeinek Jacksonénál jóval magasabb művészi színvonalú klipjei. Azt sem
említik, hogy a nagyon, vagy meglehetősen fekete bőrű zenészek, mint például
Little Richard, Chubby Checker, Chuck Berry, James Brown és Prince (az első négy
klipek nélkül is) már évtizedek óta napi vendégek voltak a szabad világ
tévéképernyőin. Durrognak a közhelyek, ahogy a Michael Jackson klipjeire
költött dollármillióktól megbűvölt kommentátorok egymást próbálják alaptalan
állításaikkal überelni. Amikor meghallom, hogy szegény Michael Jackson
videoklipjei alapvetően változtatták meg a közízlést, átváltok egy
pornócsatornára és elgondolkodom.
Számomra a „közízlés”, ugyanúgy, mint a „nép”, vagy az „Isten”, csupán
koncepciók. Más szóval fikciók, semmivel sem bizonyítható kitalációk. Nem
tudom, hogy mi a közízlés. A magam, magányos evolúcióm egyes állomásain némileg
változó ízlését érdeklődéssel tanulmányozom. Az egyes emberek ízlését nagyjából
ismerem, vagy – ha nagyon akarom – meg tudom ismerni, de mivel még azzal sem
vagyok tisztában, hogy mi a „köz”, semmiképpen sem venném a bátorságot, hogy
ennek az amorf, milliófejű, millióféleképpen érzékelő, pillanatonként változó
érzékenységű micsodának az ízlését meghatározzam. Mit nevezhetnénk közízlésnek
például Magyarországon? Azoknak az ízlését, akik lakodalmas rockra ropják? Vagy
azokét, akik Győzike és Bea asszony pedikűrjében gyönyörködnek, illetve akiket
Benkő Dániel lantművész szellentéseinek hangja andalít el? Vagy azokét, akiknek
szellemi felmenői elkergették Magyarországról Bartók Bélát, nem sokkal később
pedig Halász Pétert és társulatát, és a köztes időben feketelistára tették
Hamvas Bélát? Hiába bizonyítják nekem számokkal a média urai, hogy ezek az
emberek vannak többségben, az ő ízlésük testesíti meg a közízlést, nem hiszem
el. Inkább azt gyanítom, hogy Michael
Jackson dollármilliókba került klipjei nem a fiktív közízlést befolyásolták,
hanem a televíziós műsorszerkesztők nagyon is konkrét, nagyon is egyforma,
banális szabályok szerint működő, könnyen modellezhető agyát. Ők azok, akik
mérhetetlen tudatlanságukban, léhaságukban, felelőtlenségükben azt hirdetik,
hogy pontosan tudják, mit akar a közönség és azt adják neki. Királyságomra
fogadom, hogy ha a televíziós csatornák kivétel nélkül csak színes, mozgó
foltokat sugároznának, a hipnózisra vágyók magányos tömegei azt is néznék.
Ami Michael Jacksont illeti, ő a szórakoztatóipar szorgalmas élmunkása
volt, Fred Astaire, Ginger Rogers és Bing Crosby fajtájából, Elvis Presley nagy
lelke, David Bowie szintetizáló, nem földi eredetű tehetsége, Little Richard
pimaszsága, James Brown ősereje nélkül. Egy remek udvari zenész és akrobata a
sok közül. Nagyra becsülöm azért, mert a kezébe akarta venni a sorsát. Mivel
nem érezte jól magát a bőrében, átszabatta, kihipóztatta tokját. Ez a gesztus
Chris Burdenhez hasonlóan body artist-tá
tette, anélkül, hogy az akart volna lenni. Tolvajtehetségét is értékelem:
koreográfiáit, énekstílusát James Browntól, Chuck Berrytől és Little Richardtól
lopta. Dalí meghatározásával élve: nem is lehetne művésznek nevezni, ha nem
lopott volna. Remek tolvaj volt, lelke ezért már nyilván a Mennyországban
lebeg. Gyermekkorától szerető apja megfosztotta, hat éves korától idomított
fókaként élte életét. Mint a nagy rómaiak és görögök közül oly sokat, őt is a
fiatal fiúk vonzották, egy olyan korban, amely megbocsát a tömeggyilkosoknak,
de kéjjel bünteti azt, aki kisfiúk fütyijével játszik. Drágán megfizetett
ösztönei szabadon engedéséért. Nagy tudású szórakoztatóiparosok
közreműködésével igazán profi videoklipeket készített, amelyek, mint a Strauss
operettek a maguk idején, magukkal ragadták a puha élvezeteket keresőket. Ha
már a közízlésről beszélünk (konokul fenntartva az annak fiktív mivoltáról
alkotott, jól megalapozott véleményt), inkább azt kell mondanom, hogy a
közízlésnek volt döntő hatása Michael Jackson művészetére, nem pedig fordítva.
Hiszen egész életében nem akart többet, mint kiszolgálni az elvárásokat. Ha kiadója
szerint az emberek fehér bőrben tomboló fekete lelket akartak fogyasztani,
készségesen elfehéredett. Ha táncoló robot látványa tudta csak leállítani
gondolkodásukat, örömmel elgépiesedett. Ezért lett olyan gazdag, mint a
Napkirály, s a Pop Királya ezért végezte ugyanolyan nyomorultan, pirulákkal
megtömött nyomorékként, mint apósa, Elvis, a Rock Birodalmának izzadó bálnává
dagadt, vécén ülve kimúlt uralkodója, 32 gonosz évvel ezelőtt. Mindketten a
fiktív közízlés konkrét áldozatainak tekinthetők.
Megérkezett a kocsi, indulok a Fesztiválközpontba. A vetítővásznon Az Ember
Aki Színház Volt (THE MAN WHO WAS A
THEATRE – róla szóló videokönyvem címe), Halász Péter kajánul mosolygó arca
vár. Három és fél év telt el búcsúelőadása óta. Róla kell beszélnem,
olyanoknak, akik nem ismerték őt, csak búcsúgesztusának egész világot bejáró hírét
hallották. Örömmel teszem, mert ez a belvárosi vagány 2006. február 6-án, a
szemeim előtt legyőzte a Halált. Győzelmének titka az volt, hogy nem azt tette,
amit elvártak tőle, hanem azt, amit szükségesnek tartott, ami örömet okozott
neki, amihez kedve volt. Nem hörgött, jajgatott engedelmesen, gépekre kötve,
kuruzslók felügyelete alatt, valamelyik kivégzőhelyként működő kórházban, hanem
jókat nevetett koporsójában, búcsúztatói patetikus önreklámozását hallgatva.
Sikerült megbosszulnia azt, amit vele tettek. Búcsúelőadása után már nem lehet
ugyanúgy meghalni, mint azelőtt. Halász Péter él. És te?