Forradalomról nincsen szó, de ötlet bőséggel akad. Az Avanti első hullámában kilenc alkotó meglehetősen színvonalas munkái láthatók. A bejárat mellett Miklós Hajnal Egyszercsak lent sorozatából fogad három “epizód”. Legalábbis kedvet kelt a fönnmaradó (minimum) tizenkilenc rész megtekintésére. A sorozat egy fiatal férfi alakját variálja – különböző környezet, különböző testtartás. Néha csak kontúr, néha fák között, rikító fényben áll, guggol. Karja leengedett, az egész test melankolikus. Kis mese, kis valóság.
Egyelőre ne vessünk ügyet a térben látható Detkovics Anikó Test és lélek című kompozíciójára, hanem haladjunk tovább a belső terembe. Kozma Éva Videólevelezése nemcsak azért izgalmas, mert a mi életünkből a szocializmusnak “köszönhetően” kimaradt e valóban érdekes és tág kifejezési határokkal bíró műfaj, hanem mert Kozma “levelének” hipnotikus ereje, fölényes technikája megbabonázó. Amellett kellemes ellenpontja bourges-i művésztársának válasza, ahol a “nem-én”, a külső világ mutatkozik meg nem a mozgásra szervezve: emlékképeket, hangulatokat látunk (talán) felvonulni. Kozma Éva videóján inkább a befeléfordulás, a gondolatok születése, maga a levélírás aktusa a téma.
Rutkai Bori pedig rutkaibori. Kicselezett. Kegyetlen feladat elé állítja a véleményformálókat, ugyanis minden műve annyira személyes, a legkisebb kapukon át a szívhez férkőző, hogy sem jót, sem rosszat nem tudok mondani róla. Úgy érzem, mintha itt ülne és a vállamon szuszogna a művészete. Két textilkompozíciója mellett egy képét is láthatjuk.
Maria Arnell “női testeket konceptualizáló fotósorozatokat készít” (idézet a kiállítás ismertetőjéből). Többet nem is igen mondhatunk róla. Negyvenes (ötvenes?) éveikben látható nővérek, egymás mellett, fürdőruhában, kicsit zavarban, kedvesen-mosolygósan – a sorozat címe: “Párhuzamos változások“. Izgatottan vártam a fejleményeket, ám a képek sem beállításaikban, sem narratíváikban nem sokat mondanak nekem. Gondolni sem merek arra, hogy a “koncept” pusztán az lenne, hogy a hölgyek, akik korunk manökenideáljától távol esnek, így is vidámak, mert elfogadják testüket, elfogadják az időt és a kort. Kicsit kevésnek érezném ezt a bemutatásra.
Czene Márta Narratívái tehetséges művészt sejtetnek, a három kettéosztott kép a valóság két pontját állítják egymással relációba, két pontot jelölnek ki az értelmezés számára.
Szabó Klára Petra kicsiny kivágott alakjai az egy személyben megbúvó identitások sokaságáról beszélnek. Pop-art, képregény, satöbbi (esetleg “csajok” is). “Én vagyok!” – áll a szövegbuborékban. Hiányolom az eredetiséget.
A legellentmondásosabb mű a tárlaton Péterfy Ábel videósorozata. A legfinomabb, cizellált költőiség ötvöződik a kapkodással és a közhelyességgel. Egyes darabok lelkesítőek, nem egyszer a 80-as évek eleji Balázs Béla Stúdiós “filmversek” világát és ritmusát idézik. Péterfy egyszerű eszközöket használ, kevés technikai manipulációval él. Beállításaitól, a felvett anyag felhasználásától, a választott zenétől időnként eláll a lélegzetem. Más klippeknél viszont egyenesen elkeseredem – a vágás egy csapásra amatőr lesz, a téma  triviális (maximum a “dejólnézki” kategória), a zene érdektelen. Mintha a művész összegyűjtötte volna az összes valaha készített videóját – talán elég lett volna három-négy. Ilyen formátumú alkotó talán a képminőségre is odafigyelhetne – a csúnya, szemcsés digitális kép illúzióromboló. Ezzel együtt nagyon pozitív és biztató produkció.
Húsomban éreztem Detkovics Anita Nyílt sebét. Az ívben kifelé hajló két téglasor közé begyömöszölt fehér anyag puszta látása is intenzív élmény. Egyszerűsége és expresszivitása kultikus tárggyá nemesíti; az anyagok kiválasztása jól sikerült, a forma hibátlan, szinte remeg körülötte a levegő, a második világháború utáni magyar szobrászat legnemesebb tradícióit folytatja. Test és lélek című alkotása kevéssé sikerült. A címe nélkül szép a forma, de a két fogalomról ilyen kontextusban újszerűen beszélni nem könnyű.
Biztató az első hullám. Várjuk a következőt.
(Megtekinthető: január 18-ig a Stúdió Galériában)