Edó a japán főváros, Tokió ősi neve. Az úgynevezett Edó korszakban, 1603 és 1868 között ez a város – a világ legnagyobb, 1 millió lakosú települése – volt a Tokugawa sogunátus székhelye. A japán császárok korábban Kiotó szent városában éltek. Ebben az időszakban, a holland kereskedők által behozott könyvek segítségével kezdték a japánok komolyan tanulmányozni a „rangaku”-nak (holland tanulmányoknak) hívott nyugati tudományokat, technikát, művészetet, nyelveket, gondolkodást – benne a humanista életfelfogást, amely a kormányzásban is gyökeret vert.Ekkor készültek az első európai stílusú japán órák (wadokei), ekkor (1774-ben) adták ki az európai anatómiát ismertető Kaitai Shinso című könyvet is. Megújult a buddhista szerzetesek által már évszázadok óta terjesztett konfuciánus filozófia is, lehetővé téve, hogy a japán társadalmi rendszer a feudalizmusból elinduljon a polgárosodás felé. A felélénkülő kereskedelemnek köszönhetően gyorsan gazdagodott az ország, kialakult az erős gazdasági, politikai hatalommal rendelkező kereskedő réteg. A városlakók tömegeinek a japán történelemben először lett ideje, pénze, nyílt lehetősége a kultúra élvezetére. Felfedezték és tisztelni kezdték a használati tárgyak és a mindennapi élet cselekményeinek – amelyek közé a szexualitás is beletartozott – esztétikai értékeit. Népszerűvé vált a színház, a költészet, az irodalom, a képzőművészet. Kialakult a Japánban addig nem létező tömegkultúra. Edó arisztokratáinak, szamurájainak és középosztályának örömöket, kultúrát kereső, életélvező életstílusát, az új tömegkultúrát az „Ukiyo” szóval írták le, amely úszó, lebegő világot jelent. Az Ukiyo életstílus szimbóluma a bordélyoknak, teaházaknak és kabuki és bunraku (báb) színházaknak otthont adó Yoshiwara városnegyed volt. A vöröslámpás negyed életét, a gésákat, prostituáltakat, színészeket, sumó birkózókat, mulatozó szamurájokat és ünnepelt szépségeket az úgynevezett „ukiyo-e” festmények, fametszetek és illusztrált verseskötetek örökítették meg. A New York-i Asia Society Designed for Pleasure: The World of Edo Japan in Prints and Paintings című, 2008. április 31-ig látható, a korszak gazdasági és társadalmi valóságáról is informáló kiállítása az Edó korszak festményeit és nyomatait mutatja be. Mivel a bemutatásra szánt 148 mű legtöbbje igen fényérzékeny, két részletben kerülnek kiállításra, április 4-én az addig látható 98 műtárgy nagy részét lecserélik. Nemcsak a kor híres művészeinek – mint például Hokusai és Hiroshige – munkáiban gyönyörködhetünk a kiállításon, de megismerkedhetünk a nyomatok, könyvek kiadóinak vállalkozói szerepével, és a nyomatkészítés, festészet és irodalom viszonyával is. A tömegkultúra termékei mellett a korszak „magas kultúrájával”, a neves művészek megrendelésre készített festményeivel is találkozhatunk a kiállításon. Ilyen mű például Hishikawa Moronubo körülbelül 17 méter hosszú, az 1680-as években, kézzel festett, Látogatás Yoshiwarába című tekercse, amely a szórakozó negyed életét örökíti meg képregényszerűen. Láthatunk rajta tea ceremóniákat, ceremoniálisan szeretkező szamurájokat, éttermeket, vacsorákat, filozófiai vitákba bonyolódott, szakét ivó tudósokat, színházi és bábszínházi előadásokat. Ebben az időben kezdték a japán művészek az intenzívebb színeket eredményező európai pigmenteket, például a porosz kéket használni. A 18. században élt Okumura Masanobu alkalmazta először a japán képzőművészetben az európai festményekből tanult egypontos perspektívát. 1745-ben készítette a bordélyház belsőt perspektívában ábrázoló, kézzel színezett fametszetét. A kurtizánok nemcsak testi, hanem lelki szükségleteket is kielégítettek a korabeli Japánban. Egyik elnevezésük a „daruma” volt, egy Zen mester neve, aki addig meditált, amíg le nem hullottak a lábai. A festményeken és nyomatokon gyakran láthatók buddhista szentekkel enyelgő prostituáltak. A 18. század végén újfajta, nagyhatalmú, a művészi, irodalmi és színházi köröket összekötő kiadók jutottak fontos szerephez, és velük specializálódott mesteremberek hada, a kiadványok tervezését végző művészek mellett vésnökök és fafaragók, nyomdászok. A nyomtatványokat a kiadók terjesztették, folyamatosan kutatva a termékeik eladását segítő új nyomtatási technikák – például a vékony fémlemezek könyvekbe építése, és a mutatós és tartós lakkozás – után. Közülük a neves művészek, írók munkái mellett pornográfiát is kiadó Tsutaya Juzaburo vált a leghíresebbé. Ő jelentette meg először a groteszk módon felnagyított nemi szerveket mutató „shunga” stílus könyveit. Szinte valamennyi kiállított műre jellemző a szexuális túlfűtöttség, még a lengő olajlámpáknak és hajó árbócoknak is erotikus üzenete van. Nem véletlen, hogy az Edó periódusban tiltották ki a kereszténységet Japánból. Ezek a képek vezettek a manapság óriási népszerűségű manga és hentai képregények kialakulásához. Egy lazán megfestett, heverő kurtizánt ábrázoló, 1800 körül született tusfestményen Hokusai a költő Santo Kyodennel működött együtt. „Néha felhővé változom / mint a meggyújtott dohány füstje, / máskor eső leszek / amely maradásra készteti vendégemet”, írja a költő a kurtizán nézőpontjából írt versében.
Asia Society, New York