Egymáson átsejlő négyzetek, görbülő derékszögek, derengő fény. A mérnöklelkek néha misztikusak is tudnak lenni. Transzparencia-tárlat a Vasarely Múzeumban.
A geometrikus absztrakció ugyanolyan ízlésmegerősítő szimbóluma a modern világlátásnak, mint amilyen az aktszobor volt a „klasszikus” koroknak. Egy kecsesen hajló, görög forrásnimfa utánérzéséből születő kisbronz – teszem azt a századfordulón – nem puszta íróasztal-dekoráció volt, hanem a klasszikus műveltségeszménnyel megtámogatott életvitel- és gondolkodásmód kinyilatkoztatása. Ugyanígy a geometrikus absztrakt művészet ma kiállás a modernitás ipari forradalomból és egalitárius utópiákból szőtt mitológiája mellett. Nem vált a kozmosz új, hi-tech népművészetévé, ahogy Victor Vasarely remélte a hatvanas években (planetáris folklór), de létrehozott egy élményközösséget a modernitás értékeit őrző elit számára, New Yorktól Tokióig, Párizstól Budapestig. És ez se kevés.
Ennek a hálózatnak fontos gócpontja található Magyarországon, hála az idősödő neoavantgárd alkotók elhivatott munkájának, nemzetközi kapcsolataiknak, szervezőkészségének és aktív utánpótlás-nevelésének. A geometrikus-konkrét alkotókat tömörítő Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) sokat tett a geometrikus színtér egybentartásáért. Évek óta töltik meg színvonalas programokkal az óbudai Vasarely Múzeum fájdalmasan idejétmúlt kiállítótereit. Most éppen az átlátszóság fogalomköre mentén gyűjtöttek össze egy ütős válogatást a geometrikusok transzparens műveiből, Moholy színes rajzától Vera Röhm műanyaggal kiegészített facsonkjaiig, Regine Schumann rózsaszínbe játszó plexidobozától Perneczky Géza kerítés-fotójáig.
Bár a geometrikus absztrakció az ipari társadalom gyermeke, a mérnöki materializmus származéka, néha bizony elcsábítja a transzcendencia. Már a kezdet kezdetén, a Bauhausban is ezt látjuk: a karizmatikus művésztanár, Johannes Itten a perzsa gyökerű, misztikus mazdaznan-vallásra nevelte tanítványait. A ”20-as évekbeli, absztrakt művészetben még erős volt a spiritualizmus, de az evilági utópiák és a gyakorlatias ész hamarosan felülkerekedett. Mégis, mégis: a non-figuratívokat mind a mai napig, újra és újra megkísérti a miszticizmus. És ilyenkor mi mást tehetnének, mint hogy hagyják a fényt, ezt a réges régi, neoplatonista szimbólumot érvényesülni a vonalzóval húzott élek között.
Gáyor Tibor fakeretes kartondobozán például apró ablakokat nyit, növekvő algoritmus szerint, kiengedve a barkácsolt lightbox mélyén derengő villanykörték fényét. Az egy éve elhunyt Ludwig Wilding sztereoszkopikus vonalakat varázsolt át a két dimenzióból a harmadikba: a fekete szögek kitüremkednek a síkból, ellentétes irányba fordulva, mint a néző mozgása. Egyszerű optikai trükk, de hatásos. Ilyennel élnek a csinos nemzetközi karriert építgető, fiatal Németh Melitta színnyomokat hagyó fehér művei is. Németh a faltól elemelt lapjainak hátoldalára harsány mezőket festett, amik mágikus reflexet vernek a mű mögötti fehér falra, sőt a lapba vágott négyzeteken is át-átderengenek. Szellem a gépben. A fiatalok amúgy is jobban hajlanak a romantikára: Bálványos Levente sorjás szélű gipsztáblákba foglalt, vörös viaszlapjai (és a viaszlapok mélyén felsejlő formák) minimum misztikusak, Halász Péter Tamás – ferdén beállított visszapillantó-tükrökben megsokszorozott – piros ledfényeiről nem is beszélve!
A nagy öregek azért mechanikusabbak. A híres-neves bauhauslerek, Forbáth Alfréd vagy Moholy-Nagy konstruktív csíkjai jóval ridegebbek és megközelíthetetlenebbek, mint Abonyi Alma tokostul kiemelt, ütött-kopott ablakának üvegeire mázolt színes rétegei. De a geometrikus művészet különlegessége éppen a korszakfüggetlenség. Aki nem tudja betéve az életműveket, egy-egy kép előtt simán ronthat fél évszázadot. Nemes Melitta pár évvel ezelőtti repülő négyzetei és Joláthy Attila 1981-es alakzata akár fordított sorrendben is születhetett volna. De a nagy magyar mobilszobrász, Nicholas Schöffer lyuggatott plexi lemeze vagy egy másik elszármazott absztrakt, Vera Molnár pauszpapír vázlatkönyvön áttűnő, egymásra rétegződő rajzocskái között sem érezni az időt! Mind születhetett ötven évvel ezelőtt, vagy akár tavaly is. És ez az időtlenség még mágikusabb, mint az egymásra fektetett négyzetek között átsejlő fénysugarak.
Vasarely Múzeum
2011. január 26. – 2011. május 1.