Amikor a berlini falat lebontották, a Brandenburgi Kapu közelében hozzáférhetővé váltak azok a területek, amelyeket a második világháborúban földig romboltak, de korábban a porosz történelem fontos hivatalai álltak a telkeken. Miközben újra felépült a legendás Adlon Hotel, sokesztendős vita folyt a mögötte húzódó „préri” hasznosításáról, amelyet korábban hivatalosan „minisztériumi kerteknek” neveztek. Lea Rosch rangidős publicista és tévés műsorvezető vált a szóvivőjévé annak a mozgalomnak, amely Holocaust-emlékművet tervezett ide a meggyilkolt európai zsidók tiszteletére. Végül 2005 májusában, a második világégés befejezésének hat évtizedes jubileumán felavatták a 2751 eltérő magasságú betonoszlopot, amelyek alatt dokumentációs és információs központ is működik. Azóta a szokatlan oszloperdő labirintusa nemzetközi turista-attrakcióvá vált.Simone Mangos fotóriporter 1998-tól követte a pro és kontra hozzászólásokat, illetve a náci múlttal is fertőzött területek feltárásait. Itt állt – többek között – Goebbels propagandaminiszter villája, valamint bunkere, amelynek alapjait szintén kiásták az előkészítés során. The Ideology of Memory címmel a dokumentum-felvételeket most a nemrég létrehozott berlini fotográfiai múzeumban tárják két teremben az érdeklődők elé november 4-éig, a harmadik teremben pedig a Goebbels-bunkert rekonstruálja egy monumentális installáció, hogy „a hely szellemét” is felidézzék. Fekete-fehér fényképeken láthatjuk az egykori épületek maradványainak geofizikális felvételeit, valamint azok feltárt falainak alapjait, továbbá a Goebbels-óvóhely betonfalait és vaskos vasajtóit. Országos hullámokat kavart előzményeket is elénk tár, például amikor Lea Rosch egy emlékezetes tévévitában felmutatott egy koncentrációs táborból származó fémfogat, amelyet szintén bele kívánt építeni az emlékmű egyik oszlopába vagy amikor Kohl kancellár kifejtette ellenző álláspontját a terület ilyetén beépítését illetőleg. Számomra viszont az eleve provokatív Így szórakoztató a Shoah igazán címmel az a színes fotósorozat a legérdekesebb, amely a mai turisták viselkedését kapja lencsevégre, már-már kegyeletsértő őszinteséggel. A spontán pillanatfelvételeken felbukkannak sokféle náció képviselői, öregek és fiatalok egyaránt, amint „birtokukba veszik” vagy ha úgy tetszik, „belakják” a drámai eseményeket idéző oszloperdőt. Akadnak békésen napozók vagy olvasók a betonhasábokon, éppúgy, mint sörözők és hamburgert falatozók, mások kilátónak használják a sztélé tetejét, vagy csókolózó szerelmespárok bújnak meg a tövében. Egyik képen egy anya keresi kétségbeesetten a labirintusban elkeveredett gyermekét, de olyan ciklus is van, amelynek képeit a művész csupán a turisták pólófelirata alapján nevezte el. Ilyen például a „Deutschland Weltmeister 2007” (Németország világbajnok 2007) fekete-piros-sárga trikós focirajongója, azonos nemzeti színekre festett arcával – ami enyhén szólva visszájára fordul ebben a környezetben –, avagy a fehér alapon diszkrét szürke „Lonsdale-London” logós fiatalember, aki panorámafotózás végett mászott fel az oszlopra és úgy pózol rajta, mint egy groteszk szobor. A pillanatnyi megdöbbenés után a fotós bátorsága és realitásérzéke még sokáig elgondolkodtatja a tárlatlátogatót.