A Szoborpark hányatott sorsa bíztató fordulatot vett: úgy tűnik Eleőd Ákos építész konceptuális alkotása végre valahára befejeződhet. A történet a rendszerváltás idején kezdődött, amikor Szörényi László egy országos Lenin-kert összeállítását javasolta. A politikai fordulat diszkrét udvariassága, a túlfűtött érzelmek gulyáskommunista szedálása, na meg persze egy jó adag demokratikus gondolatiság  kellett a projekt megvalósulásához. A vér nélküli rendszerváltást alig követte szoborrongálás, a szimbolikus „könyvégetés” elmaradt – a kommunizmus köztéri alkotásainak jövőjéről kulturális bizottságok döntöttek. Így született meg 1993 őszén a Szoborpark, az innen-onnan összegyűjtött, jobb-rosszabb állapotú és jelentőségű emlékművek gondosan rendezett díszkertje. A monumentális Patyomkin-homlokzat mögött, a zsákutcába vezető „szocialista út” mentén otthonra lelt Pátzay Pál Leninje a Felvonulási térről, Kiss István robogó Tanácsköztársaság-óriása vagy Kerényi Jenő hőn szeretett Osztyapenkója. A szoborkert-rész – a nehézkes állagvédelemtől eltekintve – azóta jól működő, félmúzeumi turistacélponttá vált. De mi lett az eredeti koncepcióval? Eleőd Ákos a téglahomlokzattal szembe a Párt mindenkori dísztribünjét, a Sztálin-szobor méretarányos talapzatát tervezte.
A tetejére odaálmodta a ledöntött Sztálin-szobor csizmáját is. A terv a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján megvalósulhat: már markolók dolgoznak a méretes architektúrán. A tribün és a homlokzatfal közötti trapéz alakú teret (Tanú tér) jelenleg múltidéző barakkok szegélyezik. Helyükön épül majd meg a kulturális és muzeológiai feladatokat is ellátó két kiszolgáló építmény (2009-ig). A barakkokban a Csizma-emlékmű október 23-i felavatása előtt két időszaki tárlat látható. Az I-esben a zsarnokság legsötétebb pillanataival, a II-ben a kor legfényesebbre csiszolt propaganda-alkotásaival ismerkedhet meg a történelmi borzongásra kiéhezett látogató. A recski internálótábor nyomorúságára visszaemlékező egykori rabok megrázó vallomásait (gúzsbakötés, latrina, éhezés, emberi aljasság és emberi erény) a múlt rendszer köztéri szobrainak fotói ellenpontozzák. Az utóbbi képsor kiegészíti a Szoborpark -„szerzeményezés” miatt – meglehetősen vegyes válogatását: láthatunk pár hurráoptimista mosolyban fürdő élmunkást, a Népstadion melletti Ifjúság útjának szocreál szoborcsoportjait és jó pár emlékművet a modernizmussal összeboronált szocialista realizmus kései produktumai közül. Az installálás – ahogy az egész Memento Park is – letisztult, absztrakt diktatúraellenes szimbolikát sugároz. Hiányzik belőle a Terror Háza professzionális hatásvadászata és direkt kreativitása. A gondosan kigyomlált (aktuál)politikai megközelítés egyetemes narratívát szül: a Hatalom Csizmája a démoni Zsarnokság erejével tapos az Elnyomott Népen. A tér felett a Demokrácia Szent Szelleme száll. A barakkok kiállítására nagyon is szükség van, hogy visszarántsa a földre a jólszerkesztett absztrakt ideákat.
Memento Park
2006. szeptember 16. – 2006. október 15.