Bármilyen furcsa, Asztalos Zsolt Székesfehérváron az emberi jelenlétet állította ki.  A raklapokon elhelyezett hatalmas hungarocelltömbökben az emberi test negatívját ismerjük fel, mindegyik kontúr egyedi formáról árulkodik.

Ilyen formára préselt polisztirolhabbal veszik körül a műszaki árucikkeket és más egyéb értékes, törékeny holmikat, hogy védjék őket a sérüléstől. A pehelysúlyú szarkofágok üresek – az oltalmazott tárgyakat már kicsomagolták. A különös, szokatlanul antropomorf tárgyakat nézve bizarr érzés a kommersz, neutrális anyag és az élő test találkozását elképzelni. Önkéntelenül a falakon látható public art projekt arcait juttatják eszünkbe.

A Citylight-sorozat darabjain az éjszakai Budapest különböző pontjain lefényképezett plakátokat látunk. A neonfénnyel átvilágított tárolókban frontálisan komponált porték. A sugárzóan fehér háttér előtt fényképezett fejek már-már óriási igazolványképeknek hatnak. Azaz mégsem egészen: elmélyedve a közterekbe helyezett portrékról készített fotók és videók szemlélésében, lassan, megfoghatatlan módon, jelentést kapnak a polisztirol-szarkofágok. Az egyik fotón az éjjeli villamosmegállóba építve két hirdetőtábla áll: a nő arca ránk néz, míg a férfi lehajtja fejét. A  mozgásnak ez a minimális képzete elindítja az érzelmi asszociációk láncolatát. A két archoz tartozó személy között kapcsolatot teremt képzeletünk, akkor is, ha pontosan érezzük ezek a reklám terébe léptetett fotók egyedül önmagukat jelentik.  

Semmi sem megszokottabb ma annál, hogy a civilizáció által belakott tér fontos pontjain plakátokat látunk. Az óriásplakát-arcok kampánystratéga szerint, beállítva, reklámszövegek társaságában tekintenek a járókelőre. A marketingipar az ember pszichológiai felépítésére játszik: a reklám céljához illő arcokat válogatnak, hogy pontosan kiszámított hatással vágyakat keltsenek. Az ipar számára ezért jól leírható mechanizmusokról szóló felmérések kellenek, amelyekkel könnyen lehet számolni. Ezért a promóciós szempontoknak tökéletesen megfelel a behaviorizmus. A promótív vágykeltést nyilvánvalóan egy mélyebb vágy generálja: eladni. Eladni még többet. És mit lehet eladni? Ami vágyat kelt. Gépies lélektan és primitív logika. A csomagolóanyagnak a vágykeltő test képével vonzóvá tett felülete – ebben a rendszerben – a vásárlás pillanatáig mérhetetlenül felértékelődik. A vásárlás után eldobott testképek viszont már csak üres héjjak. Pedig élő személyek arányait hordozzák, akár a raklapokon álló emberdobozok.

Promóció nélküli plakátarcok és üresen álló, antropomorf csomagolóanyag – finom műveletek a kortárs világ tárgyain. Hangzatos vélekedések helyett pontos, értelmes állítások. A Citylight-projekt arcképfotói minden szándék nélkül csupán önmaguk tárgyát – vagyis a személy arcát  – jelenítik meg. Tekintetük döbbenetes módon egy élő szempáréhoz hasonlóan vonja magához figyelmünket. Az ember messze nem azonos a leírt viselkedési-mechanizmusok összességével, amelyek szerint egy ideális reklámalanynak kutya kötelessége volna működni.

Az ember: jelenlét.

Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
2010. november 13. – 2011. február 28.