A Musée d’Orsay-ban bemutatott James Ensor (1861-1949) életmű kiállítás a mostani eseménydús párizsi kiállítási évad talán egyik legizgalmasabb tárlata. A New York-i MoMA-val közösen szervezett kiállításon bemutatott közel 100, nagyrészt belga múzeumokból származó festmény, rajz és metszet révén gazdag és átfogó képet kapunk a belga különc munkásságáról.
A látogatót mindenekelőtt egy különös asszamblázs fogadja: egy kínai váza, rajta tollakkal díszített női kalapot viselő koponya. A látszat ellenére nem egy kortárs alkotó Ensor művére reflektáló installációjával állunk szemben, hanem a művész saját fantáziadús kreálmányával. Ez a korai „szürrealista tárgy” ízelítőt ad Ensor házának meglehetősen sajátos berendezéséről (amelyből más, hasonlóan meglepő példákat is láthatunk a kiállításon) és egyben remek bevezető a festő bizarr világába.
A kiállítás ezt követően a művész korai naturalista kompozícióival folytatódik. Ensor 1877-ben felvételt nyert a brüsszeli akadémiára, azonban hamar elfordult az ott tanultaktól és 1880-ban visszatért szeretett szülővárosába, az oostendei családi házba, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig alkotott. Első festményei (csendéletek, portrék, zsánerképek) – amelyek még egy, a különböző irányzatokkal kísérletező alkotóról árulkodnak – még nem sejtetik azt a hihetetlen művészi szabadságot, azt a szemtelenül egyéni újító szellemet, amely későbbi műveinek jellemzője lesz, Ensor fény iránti vonzódásának gyökerei azonban fellelhetőek már bizonyos kompozíciókban. Noha egyes alkotásokon, Manet vagy Monet hatása is kivehető (lásd például az 1880-as, barnás-zöldes tónusú, Manet korai műveire emlékezető Lámpás fiú című festményt vagy a vibráló színekkel megfestett Osztrigaevő nőt), Ensor nemsokára elutasítja az impresszionisták csupán a vizualitásra összpontosító festészetét.
A kiállítás következő szekciójában láthatjuk ugyanis, hogyan vezette az alkotót a fény misztikus, transzcendens értelmezése a hagyományos ábrázolásmódokkal való szakításhoz és formabontó művészetének születéséhez. Ensor harsány, expresszív színhasználatával új fejezetet nyit festészetében.
A festő misztikus rajongása a fény iránt minden valószínűséggel a Látomások. Krisztus glóriái, avagy a fény érzékenységei c. rajzsorozatban (1885-1886) teljesedett ki legjobban. E nagyméretű, vizionárius erejű vallásos kompozíciókban a fény immár átragyogja, rejtelmes foltokká alakítja a formákat.
Talán leghíresebb és legfontosabb alkotása, a monumentális méretű, 1888-as Krisztus bemenetele Brüsszelbe című festmény sajnos nem szerepel a kiállításon, azonban több, kisebb verzióján keresztül képet kaphatunk a nagyszerű kompozícióról. Ensor itt a bibliai jelenetet a 19. század végi Belgiumba ülteti át: a festő vonásait viselő Krisztus szinte elvész a nyomasztó tömegben, a különböző politikai és művészeti irányzatokat hirdető és más egyéb groteszk transzparensek között.
1883-tól jelenik meg Ensor alkotásaiban a maszkmotívum, amely művészetének egyik központi elemévé válik. A „maszkos” képeinek szentelt külön teremben az alkotások mellett a képeket ihlető, Ensor saját tulajdonát képező karneváli álarcok is láthatók. A kompozíciókat benépesítő maszkos alakok (lásd például Intrika c. képét, 1890) egyszerre ünnepi és hátborzongató hangulatot kölcsönöznek műveinek – nehéz ugyanis eldönteni, hogy a harsány színekkel megjelenített, vicsorgó, gúnyos figurák a valóság csúf arcát akarják-e eltakarni vagy inkább még jobban kiemelik-e azt.
A tárlat utolsó termében a festő által jegyzett 112 önarcképből kapunk izgalmas válogatást. A körül-belül 30 képből álló együttes Ensor összes arcát igyekszik bemutatni, a magabiztos, elegáns művésztől a kritikusok támadásai által meggyötört krisztusi alakig. A belga festő groteszk, szarkasztikus humora itt is remekül érvényesül, mint például a vanitas műfaját átértelmező Önarcképem 1960-ban című, 1888-ban készült metszetében, ahol Ensor már csak egy kopott csontváz formájában jelenik meg.
A tárlat a gondosan kiválogatott, szellősen bemutatott anyagnak köszönhetően a festő hosszúra nyúló és a századfordulót követően meglehetősen önismétlődővé váló karrierjének csak a legjavát mutatja be, méltó emléket állítva a „maszkok festőjének”.
A kiállítás 2010. február 4-éig látható. Az Ensornak szentelt tárlattal egy időben az Orsay Múzeum kellemesen könnyed és izgalmas kiállítást rendezett Art Nouveau Revival címmel, amely a szecesszió XX. századi művészetre és designra tett hatását ismerteti, a szürrealizmustól napjainkig.