Mielőtt nekikezdenék a tárlat elemzésének, le kell szögeznem, hogy azok közé tartozom, akik ki nem állhatják Lady Gagát. Lady Gaga tipikusan az a fajta személyiség, akinél értem én a viccet, csak épp nem tetszik.
Szeretni Lady Gagát
Nehéz elvonatkoztatni ettől az érzéstől akkor, amikor egy olyan kiállításról kell recenziót írni, melynek minden darabja az említett „művésznő” Paparazzi című klippjének kockáira emlékeztet.
Szögezzük le a legelején: aki szereti Lady Gagát, netán csodálja, értékeli a munkásságát, az Töttös Kata kiállítását is imádni fogja. Lady Gaga egy dekoratív nő, aki hihetetlen érzékkel képes keverni a trendeket egyedi eleggyé, mely egyszerre ironikus, ikonikus, provokatív és mégis „mainstream”. Ha kell húsba öltözve vesz át díjat, ha kell szexualitásával viccelődve ócska transzvesztitának öltözve koncertezik. Ha úgy tartja kedve rokokó hipergiccses ruhakölteményekbe bugyolálva zongorázik.
Kifejezetten jó hangja van, nagyon jó alakja, amivel elég jól táncol, és olyan klippeket készít, melyeknél nem lehet tudni mennyi belőle a vicc, az önirónia, és mennyi a komoly „sztárallűr”. Minden ízében kimódolt, kitalált és professzionális. Lady Gaga egy jelenség. Ugyanakkor az embert nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy mindez valahol végtelenül groteszk, felszínes, és valójában az egész nem más, mint műanyag giccs, amit aztán kellő marketingérzékkel felfújnak. Pont azért utálja, amiért szeretni kéne. Van egy (t)rendszer, „művészetértelmezés” aminek tézise és antitézise egyben, amit Lady Gaga csinál. Ösztönösen és zsigerileg horkan fel, akinek ez nem tetszik, és az elutasítás is valahonnan mélyről jön. Egy ellenszenv, egy érzés, ami megmagyarázhatatlan. Ezért sem szeretném, ha Töttös Kata megsértődne azon, hogy ez nekem nem tetszik, hisz gondolom számított hasonló reakciókra is, amikor erre az útra lépett.
Komolyan venni
Töttös Kata virtuóz módon fest. A hiperrealizmus eszköztárát tökéletesen ismeri. Ezen kívül ismeri a képzőművészet mai kultúrájának sajátos közegét, a magyarázkodó és belemagyarázó művészettörténészek, a hatalmas arccal vonuló képzőművészek, az értetlen és elutasító (lám-lám mindig milyen hülye és prűd) közönség reakcióit. Ezt a rendszert átlátva születik a rövid leírás: „Töttös Kata szakterülete a XXI. század fogyasztói társadalma által kreált szupernő típusa, határozott testtudattal, és pornografikus képi retorikával. Modelljei a felszínes, test centrikus világ reprezentánsai.”
Ezért a dologért mi szerethetnénk is akár. Hisz trendi dolog manapság a negyvenes-ötvenes évek pin-up erotikája, divatos a hiperrealista ábrázolásmód, és nagyon trendi a szexualitás pornográfiába hajló ábrázolása, a szexuális szerepek és identitások vonalainak eltörlése és a szexuális viselkedés felnagyítása. Mondhatnánk, hogy görbe tükröt tart felszínes társadalmunk elé. De most komolyan: érdekel ez minket? Engem speciel nem. Nem is gondolom, hogy minden a társadalmi szerepekről szólna, vagy az egyénről, és a legkevésbé sem érdekel egy felszínes, test-centrikus világ, ami elé a hatvanas évek óta épp most a hatszázötvenezredik görbe tükröt tartják. Ennek sok oka lehet, többek között a déja vu érzése, amit szakmám művelése közben érzek, amikor újra és újra szembesítenek, hogy milyen ócska egy világban is élek.
Pár évvel ezelőtt, ha egy olyan kiállítást rendeztek, mint Töttös Katáé, a dicsérő kritikák arról szóltak, hogy olyan profi minőséget képvisel, hogy akár Londonban, Párizsban vagy New Yorkban is sikerrel szerepelhetne. A mondat most is változatlan, de az érzelmi töltet már néha másmilyen. „Ez a kiállítás bárhol lehetne.” mondjuk, de már nem azt értjük alatta, amit tíz éve. Ez a fajta „attitűd”, ez a társadalomkritika, ez a provokatív modor a Föld bármely pontján ugyanilyen. Épp emiatt nincs ebben semmi egyedi. Ma ez a siker útja, ez a működő recept. A provokáció korunk akadémizmusa. Biztonsági játék a jól ismert terepen. A bécsi, berlini és párizsi szalonok közönsége is örömmel tapsol az egymásra omló leszbikus szeretők gigantikus képe előtt. A falnyi nagyságúra nagyított kifestett, természetellenesen műtött-csinált arcú modellek hiperrealista portréinak stabil piaca van a világon. Egy bizonyos – és tegyük hozzá fizetőképes – közönség számára ez a művészet. Van rá piac, van rá kereslet, és Töttös Katának minden lehetősége és képessége megvan arra, hogy befusson ezen a pályán.
Az megint más kérdés, hogy sokan vannak, egyre többen, akiket már nem érdekel egy olyan meccs kimenetele, ahol végül is mindegy ki nyer, mert mind egyformán jó. Vagy rossz. Ez a művészet nem is az olyanoknak szól, akiknek félévi teljes fizetésébe kerülne, hogy gigantikus szilikonmellű német pornószínésznők fogadják a nappaliban. Így hát a pályán kívülről csak annyit tudok mondani: Sok sikert Kata!
Stoll’Art Galéria
2010. 11. 17. – 2011. 1. 7.