Méhes Lóránt (becenevén Zuzu) a hetvenes évekbeli budapesti underground színtér egyik központi szereplője volt. Kiváló ismeretségi hálójának szemei idővel mégis megritkultak, s hagyták Méhest eltávolodni az avantgárd táptalajtól. Ugyanis a nyolcvanas évek közepén (egy isteni látomástól vezérelve) a festőművész misztikus útra lépett. A klubhangulaton edződött neoavantgárd közegnek ez túl sok volt. Az Ernst Múzeumban bemutatott életmű-kiállításon most végigkövethetjük Méhes Lóránt művészi állomásait az udergroundtól kezdve, a misztikán keresztül, a retróig. A hetvenes években a hivatalos művészetpolitika által idegenkedő iszonnyal figyelt hiperrealizmushoz csatlakozott. Az Amerikából érkezett fényképszerű festőmodort avantgárdos ötletekkel dobta fel: a kivetített fotókhoz például vörös cédulákat vagy a modern festészetet hirdető pecsétet festett. Kevéssel később, 1981-ben összeállt a pesti underground egy másik szereplőjével, Vető Jánossal, s közösen kezdtek el dolgozni Zuzu-Vető néven. A páros munkájából sziporkázóan színes vizuális párbeszéd kerekedett. A régimódi palettát feljavították a rikító UV-színek tarka-barka áradatával és az arany festékspray-k erejével. Ezt az újszerű, még ma is üdítően frissnek ható koloritot társították a neoprimitív figurákkal. Rajzos ákombákomjaik a gyermekfirkák iskolázatlan ösztönösségéből indultak ki, de végül kikötöttek az archaikus művészet tiszta geometriájánál. (A neobarbár jellegre egészen tudatosan rájátszottak: például kék rézgálic kristályok között installáltak elektromos diódákkal ékített, folyami kavics-totemfejeket.) Ennek a korszaknak a művei – szürreális mondatokkal megtűzdelve – igazi posztmodern koktélként hatnak, tele felhőtlen boldogsággal és gyermeki vidámsággal. Még a néha belekeveredő politikum élét is elveszi a viháncoló hippihordához illő sodró jókedv. És mindezt akkor csinálták, mikor a depressziós „randa avantgárd” még bőven virágzott… De a színpompás neobarbár időszaknak is vége szakadt egyszer, a nyolcvanas évek közepén Méhes rálépett a sokkal több nehézséget tartogató transzcendens útra. A buddhista–misztikus világhoz igazított új festményei a vallásos hipergiccs hagyományához soroltak át. Fénykörben felreppenő fehér galamb, tükröződő motívumokra épülő mandorlák és hajnali harmattól terhes misztikus rózsák. A szentképek mellett a kiállításon ott áll az Isteni szeretet monumentális oltára is: a festményekkel és plüsslépcsőkkel körülvett aranyló szentségtartó, csillogó üveggyöngyökből, korallokból, csontokból és pávatollból összerakott pszeudoereklyéivel. A lélek belső kamráiba a negédes giccsen (és a kiüresítő minimalizmuson) át vezet az út – és ezt Méhes nagyon jól tudja. A szívhez szóló képi toposzokról még az iróniát is lehántotta: maradt hát a megvilágosodás felé tartó zarándok és a zavarba ejtő misztikus műfaj. De 1999-ben valami megint történt: az Istenkereső tematika átfordult a személyes múltba. Méhes elővette régi fényképeit és azokat nagyította fel vásznaira. Az új fotórealista zsánereket hamar utolérte a retróhullám – hiszen az eredeti felvételek a hetvenes években készültek. Méhes retrója őszinte és hiteles, hiszen nemcsak a trapéznadrágot ábrázolja, hanem a saját maga által (a ”70-es években) kitalált színes napszemüveget is. Őrülten precíz ecsettel – s ez Méhesben a leghihetetlenebb. Hogy hogyan tudott mindig hű maradni a negédes dekorativitás belső parancsához, felülírva az öntelt giccskánon szigorú vastörvényeit.
Ernst Múzeum
2007. augusztus 31.–2007. szeptember 30.