Az a felfokozott érdeklődés, ami a nyolcvanas években övezte a kubai képzőművészetet, lecsengett már, de úgy tűnik, képzőművésznek lenni Kubában ma sem olyan rossz dolog. Magas szintű képzés, rengeteg kiállítóhely, némi szerencsével – és talán összeköttetéssel – elérhető ösztöndíjak, az átlagpolgárénál relatív nagyobb fizikai és szellemi mozgástér.

Bihari Ágnes négy kubai művésszel találkozott Havannában – négy művészegyéniség, négy médium, négyféle filozófia. Az első beszélgetőpartner Adrian Fernandez Milanéz fiatal fotóművész volt.

Nem lehet rossz érzés alig végzettként olyan sikereket elérni, mint amilyeneket magának sikerült eddig. Ugyanabban a hónapban, amikor kézhez kapta a diplomáját, kiállítása nyílt egy New York-i galériában és itt Havannában is. Visszatérő külföldi vevői vannak, ösztöndíjat kap egy nemzetközi kortárs művészettel foglalkozó alapítványtól, szóval anyagi gondok nélkül dolgozhat következő projektjén. Gyakori ez itt? Ilyen jó dolog fiatal képzőművésznek lenni Kubában?

Kuba kis sziget, korlátozottak a lehetőségek, nem könnyű bekerülni a magasabb szintű művészeti iskolákba. A szokásos út a San Alexandro nevű, felsőfokú képzőművészeti tanulmányokra előkészítő iskolán keresztül vezet az ISA-ba, az Instituto Superior del Artéba, ahol diplomáig képeznek. Én elég korán eldöntöttem, hogy a művészetről fog szólni az életem.  Szerencsém volt, jó lehetőségekhez jutottam és használni is tudtam ezeket. Egyébként rendszeresen jönnek Kubába külföldi kurátorok és gyűjtők, tehát a lehetőség elvileg adott – nekem is így lettek svájci, olasz és amerikai vásárlóim. A közeljövőben Hustonba utazom, hogy részt vegyek az ott nyíló egyéni kiállításom megnyitóján. Amúgy pedig igyekszem mentálisan olyan állapotban maradni, hogy ne attól függjön az önértékelésem, hogy veszik-e a munkáimat vagy sem.

Az a kiállítása, amit én is láttam itt Havanában, három jól elkülöníthető részből állt. Lefotózott néhány családi házat kívülről, kiállított néhány enteriőrképet, illetve megörökített egy speciális, mindegyik lakásban megtalálható asztali csendéletet, ami műanyag gyümölcsökből állt.

Ez az anyag egy korábbi projekt továbbgondolásából született, amikor épületeket fotózva Havanna sokszor dokumentált belső kerületében, Habana Viejában dolgoztam. Már akkor is el akartam kerülni, hogy olyan képeket készítsek, amilyeneket erről a városrészről általában szoktak: a pusztulás és elhanyagoltság képeit, amit a külföldiek olyan romantikusnak tartanak.

Ezért az én munkáimon az ott található kaotikus állapotok leegyszerűsítve és elemeire bontva láthatók. Nem is épületeket, inkább épületrészleteket fotóztam. Aztán az jutott eszembe, mért ne jönnék közelebb ahhoz a területhez, ami amúgy is közelebb áll hozzám, hiszen ott nőttem fel és most is ott élek. Ráadásul ezt a környéket művészeti kontextusban nemigen szokták ábrázolni. Így kezdtem el Havanna Vedado nevű negyedében dolgozni.

Bár a kubai történelem fordulatai következtében (főleg 1959 után) ezen a környéken is változott a lakosság összetétele és sok épület csak nyomokban mutatja eredeti szépségét, ebben a negyedben szép számmal vannak olyan villák, amelyek egész jó állapotban vannak kis előkertjeik mögött vagy egy nagy fa árnyékában, és a jó levegőjű utcákon sem csak romautók parkolnak. Kik élnek itt? Kik az Ön által lefotózott házak, lakások tulajdonosai?

A megállapodás része volt, hogy nem adom ki sem a nevüket, sem a címüket, sem azt, hogy mivel foglalkoznak.  A projektem szempontjából ez amúgy sem érdekes, nem érdekeltek az individuális adatok. Ezért viszont cserébe beengedtek a házaikba. Amúgy a tulajdonosok között vannak olyanok, akik Kubában működő külföldi cégeknek dolgoznak, vagy valamilyen általam pontosabban nem ismert üzletben érdekeltek, esetleg sokat tartózkodtak külföldön korábban. Bekopogtam, és bemutatva a terveimet meg az egyetemi papírjaimat  igyekeztem rávenni őket arra, hogy engedjenek be.

Volt, akiken barátokon keresztül léptem kapcsolatba, és nyilván az is segített, hogy nem élek messze ettől a szociális körtől, a szüleimmel a jó környéknek számító Nueve Vedadóban lakom egy olyan házban, amit a nagyapám építtetett a forradalom előtt. De persze az is megtörtént, hogy elutasították a kérésemet, nem akarták megmutatni az otthonukat a külvilágnak.

Az elkészült anyag első fele még közel áll a dokumentarista fotózáshoz: a lakóházak homlokzatát a kerítésen kívülről fekete-fehérben látjuk, de az anyag második felét képező rész enteriőrjei már színesek, és az elrendezés, a fények és az utómunka segítségével feljavítom, mintegy kisminkelem őket, hogy a legjobb formájukat mutassák.

Az összeállítás harmadik felében minden lakásból egy-egy tál műanyag gyümölcsöt fotóztam le stúdiókörülmények között, mintegy meg- és kiemelve őket eredeti környezetükből. Összefoglalva: nem szociológiai érdeklődéssel közelítettem meg a társadalomnak azt a szeletét, aminek a tárgyi világát fotóztam, hanem esztétikailag, mert a társadalmi kontextusnak csupán a kulturális vetülete érdekelt.

Mi volt akkor a célja ezzel a három részből álló sorozattal? Mit akart megmutatni?

Tisztában vagyok vele, hogy a szegénység, a munkanélküliség és a rossz életkörülmények létező problémák Kubában, de ezeknek a vizuális világát nagyon sokan feldolgozták már. Én társadalmilag az ellenkező irányba indultam el, arra, ahol az élet kényelmes, kiszámítható és kiegyensúlyozott. Mindazonáltal az anyagomnak vannak ironikus vonásai is, amennyiben átsejlik ezeken a néhol talán kissé avítt enteriőrökön a fejlett világ magazinjainak tárgykultúrája is.

Az érdekelt, hogy mivé formálódnak át a régi értékek a mai társadalmi és politikai környezetben, az idők során mi tűnik el vagy szorul háttérbe. Például hogy az ötvenes évek elejére jellemző tárgykultúra még meglévő darabjai hogyan keverednek az azóta dominánssá vált ízlésvilággal. És ennek része az is, hogy ezekben a biztonságot és jólétet sugalló otthonokban a gyümölcsöket műanyaggyümölcs váltotta fel a dísztálakon.

Lesz ennek az anyagnak valami folytatása?

Valószínűleg igen. Családi portrékat fogok készíteni a legtöbb házban megtalálható bekeretezett és egymás mellé rendezett családi képgyűjtemény dokumentálásával. Ezek a portrégyűjtemények mindenhol a teljes családot mutatják, köztük a családnak azt részét is, amelyik már csak a fotókon van jelen, a valóságban pedig már valahol máshol – többnyire az országon kívül – élnek.

Élő személyek fotózására nem gondolt? A házak, enteriőrök tulajdonosainak direkt módon való reprezentálására?

Élő személyekkel nekem nincs dolgom. Csak azzal, amit létrehoztak. Azt gondolom, hogy abból, amit ezzel a családi portré-gyűjteménnyel megmutatok, több is kiderül, mintha egy portrékat készítenék ezeknek a családoknak egy-egy tagjáról.