A latin-amerikai kortárs képzőművészet egyik legismertebb képviselője – Fernando Botero kolumbiai festő, grafikus és szobrász – idén hetvenöt éves. Német földön „színeit”a müncheni Thomas Galéria képviseli, amely a világhírű mester április 19-i születésnapján egyéni tárlattal tisztelgett előtte a bajor fővárosban, most pedig a porosz metropolisban reprezentatív szabadtéri tárlatot szervezett három méteresnél is nagyobb bronz plasztikáiból.Az utóbbi negyedszázadban Botero monumentális alkotásaiból eddig húsz hasonló jellegű bemutatót rendeztek világszerte. Csak a legfontosabbak közül szemelgetve említhetjük példaként az 1987-es firenzeit a Forte di Belvedere előtt, 1992–94 között a párizsi Champs Elysée után Monte Carlo, a New York-i park Avenue után Chicago következett, Madridban pedig valódi „szobor-promenádot” építettek a Prado, a Fundacion Thyssen-Bornemisza valamint a Museo Reina Sofia között. 1999-ben „repetázott” Firenzében, ám ezúttal a Piazza della Signorián, a Palazzo Vecchio előtt fogadta  – Michelangelo Dávidjával osztozva – a nemzetközi turistatársadalom áradatát. 2003-ban a velencei Canale Grande mentén vendégeskedett, idén szeptember végén pedig a méretes figurák átkeltek az Alpokon. Az összesen tizenöt mű az 1994–2006 közötti legfrissebb terméséből való, ebből egy tavalyi lovát a Brandenburgi Kapu quadrigáját vontató négyesfogat lábánál helyezték el, a jelképpé vált emlékmű keleti oldalán, míg egy másik, korábbi paripája a többi szoborral együtt, a Berlini Dóm előtt toporzékol. Itt, az egykori porosz „királyi kéjkert” – vagyis a Lustgarten – mögött az Altes Museum antikizáló homlokzatának kolonnádjainál lófékező alakok és egy szárnyas Pegazus jelent Botero négylábúja számára műemléki „konkurenciát”. Az október eleji vénasszonyok nyarán viszont a hazai közönség és a külföldi látogatók népes serege ellepte a pázsitot és formálisan „birtokába vette” a szoborparkot. Napon sütkérező magányosok, padokon csókolózó szerelmesek, piknikező családok mellett ámulni-bámulni megálló biciklisták és „szelíd motorosok” fényképezkedtek a távol-keleti csoportokkal vetélkedve, a dézsákban virágzó fuxiacserjék, daturabokrok és oleánderfák között. Volt, aki gyermekét helyezte a fényesre polírozott paci hátára vagy az Anyaság (1999) nőalakjának ölébe, akadt, aki a gyümölcsöt evő (1996), űlő (2002) vagy álló (2006) nőt, illetve a Lépő férfit (1993) utánozta, más a szintén 1993-as Fekvő nőalak mellé heveredett. A kissé gyermekded humorú japánok a tenyeres-(oroszlán)talpasan támaszkodó Sphinxért (1995) és a kövér kandúrért (1999) lelkesedtek elsősorban, de megragadta őket az egyenesen a fűbe „plántált” óriási Fej (1999) is. Miközben a 2003-as szobortermésből az Ádám és az almát szorongató Éva megosztottan egyforma sikert aratott, a fűzőbe szorított kövér dáma alul-felül kibuggyanó, dundi bájai kevesebb érdeklődést keltettek. Pedig a szakértők egybehangzó elemzései szerint az érzékien dús, stilizált idomok széles felületeinek és a realisztikusan kidolgozott részleteknek kontrasztjából adódik az a sajátosan bumfordi humor és izgalmas feszültség, amely a míves szakmai-technikai kivitelezés mellett a Botero-szobrok messziről felismerhető sajátosságát adja. Talán a művész fejlett igazságérzetével, mindenféle elnyomás vagy erőszak elleni permanens állásfoglalásával magyarázható, hogy a negédes báj és a gúnyoros karikatúra határvonalán sikerrel egyensúlyozó köztéri alkotások bizonyos társadalmi rétegeket akár agresszivitásra is serkenthetnek. Szülővárosának, Medellinnek adományozott, és a piactéren felállított Madarát 1995-ben, egy vásári napon terroristák felrobbantották. Huszonhárman meghaltak, kétszázan megsebesültek a merényletben, de az eredeti szobor mementóként meghagyott romjai mellé a művész ismét újat készített. Mivel egy sikertelen emberrablási kísérletet is alig úszott meg akkoriban, azóta végleg elhagyta bogotai lakását, mert szülőföldjén nem érzi magát biztonságban. Jelenleg New York, Párizs, Monte Carlo és az észak-itáliai márványlelőhely – Pietrasanta – között ingázik. Berlini szabadtéri tárlatának rendezése közben az emelődaruk és a szoborszállító munkások tevékenységét személyesen irányította a rangidős mester.