hirdetés

artportal.hu

Konkrét nők a Három Hét Galériában

aP: Hogyan született a közös kiállítás ötlete, és hogyan találtatok rá erre a helyszínre?

Judit Nem’s (J.N.): A konkrét, geometrikus művészet nyelve nemzetközi, az irányzat mellett elkötelezett alkotók nagyon sok közös tárlaton vesznek részt, többnyire jól is ismerik egymást. Ezért merült fel bennem a gondolat, hogy a következő kiállításomra hívok egy „vendégművészt”, ami egyébként rendszeres gyakorlat a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesülethez (OSAS) tartozó alkotók esetében. Joséval először a konkrét művészet egyik „szentélyében”, a Zürich melletti Max Bill Hausban találkoztunk, de addigra a műveit reprodukciókról már elég jól ismertem és úgy gondoltam, hogy a munkáink között egy közös kiállításon izgalmas párbeszédet lehetne kialakítani. A helyszín pedig már szinte magától adódott, tekintve, hogy az elmúlt évben szoros kapcsolat alakult ki az OSAS és a Három Hét Galéria között, ami első két évének útkeresése után a geometrikus absztrakt, konkrét-konstruktív művészet bemutatása mellett kötelezte el magát.

aP: José, Magyarországon korábban csak az OSAS egyik 2014-es csoportos kiállításán szerepeltél a Vasarely Múzeumban, ezért itthon még viszonylag kevésbé ismert a pályád. Hogyan jutottál el a geometrikus művészetig?

José Heerkens (J.H.): Először magáig a művészetig kellett eljutnom, ami nem is volt olyan egyszerű, mert a kisvárosban, ahol felnőttem, ez igazán nem számított megszokott pályaválasztásnak. De én már egészen fiatalon éreztem, hogy semmi más nem áll hozzám olyan közel mint a képzőművészet. Végül a hertogenboschi Királyi Művészeti Akadémiára jelentkeztem, ahol 1984-ben végeztem. A diplomám tehát megvolt, a neheze, a saját utam megtalálása persze csak ezután jött. Akkoriban férjemmel együtt nagyon sokat utaztunk és végül az egyik ilyen, Ausztráliában tett hosszabb út mutatta meg számomra a követendő irányt. A hatalmas tereket, a végtelen horizontot látva az egyik pillanatban úgy éreztem, itt nincs semmi, de a másikban már meg voltam győződve, hogy itt minden van! Az a bizonyos vonal a horizonton – ha akarom: semmi; ha akarom: minden. Hazatérve pontot tettem addigi munkásságom végére, rázártam az ajtót és mindent elölről kezdtem. Korábban expresszív munkákat készítettem, de nagyon sok volt bennük a véletlenszerűség, az esetlegesség, amit én sosem szerettem. Ausztrália után megértettem, hogy csak színekre és egyenes vonalakra, vízszintesekre és függőlegesekre van szükségem, ezekkel meg tudom teremteni a tereket is. Sokáig a színeim is „ausztrál színek” voltak, ezeken később túlléptem és azt tudtam mondani, hogy magam mögött hagytam Ausztráliát, de a tanulságai máig elkísérnek. Ma egy kistelepülésen élek, ahol művészeti szcénáról nemigen beszélhetünk, de azért idővel itt is sokan megtaláltak és felfigyeltek a munkáimra. Külföldről talán még inkább mint Hollandián belülről és így lassan beindult a nemzetközi karrierem. A fontos állomások között említem az amerikai Josef és Anni Albers Alapítvány féléves rezidenciaprogramján való részvételt vagy az együttműködést a Judit által már említett Max Bill Haus-szal, a kapcsolatot Bill özvegyével, Angela Thomas-szal.

José Heerkens a Mark Rothko Center műtermében (Daugavpils, Lettország). Fotó: Martine Lafon, a művész jóvoltából

aP: Egy közös kiállítás nyilván feltételez egy közös hullámhosszt. Mi az, amit a leginkább értékeltek a másik művészetében?

J.N.: José munkáinak egyik izgalmas sajátossága, hogy alapként mindig a vászon eredeti színéből indul ki, úgy alapoz, hogy ez a szín ne változzon meg. Ez állandó „kályhát” jelent, fix pontot a színskáláján, s egyúttal egyfajta természetközeliséget is kifejez. Josénak ezt az adott állandó színt minden munkáján sikerül jó egyensúlyba hoznia a színvilágára jellemző többi, mindig nagy műgonddal kiválasztott színnel. Én ugyanígy természetes anyagot, fát használok munkáimhoz.

J.H.: Nekem nagyon imponál Judit kitartása, ahogyan halad az útján, továbbá az a dinamizmus, az az erő, ami sugárzik a műveiből. Itt vagyok, ez vagyok én – mondja a munkáival. És ha már a közös hullámhosszt említetted: azt hiszem, egyformán gondolkodunk a tér szerepéről, jelentőségéről, funkcióiról, még akkor is, ha azt eltérő módon hozzuk létre. Judit ki is lép a térbe, míg én csak a színekkel teremtem meg a teret.

aP: Nem is foglalkoztat a harmadik dimenzióba kilépés?

J.H.: Nem, de ez nem valamiféle elvi elutasítás, az embernek nyitottnak kell maradnia. Egyetemista koromban kísérleteztem ezzel és folytatni fogom, amint úgy látom, hogy a harmadik dimenzió hiánya akadályozza a továbblépést. Idáig nem volt ilyen érzésem. A színeket és az egyenes vonalakat használva nem érzem úgy, hogy ez a minimálisra redukált eszköztár korlátozná elképzeléseim megvalósítását. A teret keresem, de a festményeimben meg is találom. De persze eljöhet az az idő is, amikor ezt már nem így látom majd. Most azt vallom, amit a legtöbb geometrikus művész: „A kevesebb több”. Ezekben a vonalakban egy kicsit benne van a holland táj is; a síkság adja a vízszintest, a fák a függőleges vonalakat.

aP: Van a színeknek vagy a vonalaknak hierarchiája, fontossági sorrendje?

J.H.: Nincsen, mindegyik egyformán fontos. A színek mondják meg nekem, mit kell tennem. Csak annyi a feladatom, hogy megértsem őket. Nagy harcokat vívunk, amikor leülök a vászon elé és megszűnik számomra a külvilág.

José Heerkens: „Down the Wind”, olaj, vászon, 60 x 60 cm. Fotó: Willem Kuijpers, a művész jóvoltából

aP: Judit, Te is új, az elmúlt néhány évben készült munkákat állítasz most ki. Legutóbbi beszélgetésünkön azt mondtad, egy út kezdetén vagy. Hol tartasz most ezen az úton?

J.N.: Biztosan hozzátettem akkor is, és így látom ma is, hogy az út az, ami igazán érdekes és a cél nem is definiálható pontosan előre. Én továbbra is permutációban, sorozatokban gondolkodom. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan elágazásokhoz érkezem, a munka során állandóan meg kell válaszolnom a merre tovább kérdését és korrigálnom is tudni kell, ha valamelyik irány nem bizonyul járhatónak. Nem gondolom, hogy ezt a kutatást valaha is lezártnak lehet majd tekinteni, s ez nem is lenne jó, hiszen mit csinálnék akkor másnap? A haladás mozgás, de olyan mozgás, ami nem távolít el a korábbi művektől, inkább abban segít, hogy új szemszögből lássam őket.

aP: A tárlat négy nő együttműködésében jött létre, hiszen a kurátori feladatokat Maurer Dóra vállalta magára, s Bódis Andrea személyében a Három Hetet is hölgy vezeti. Az alkotók neme ráadásul a tárlat címében – Konkrét nők – is megjelenik. Mennyi ebben a tudatosság és mennyi a véletlen?

J.N.: A cím később született, és az is véletlenül alakult úgy, hogy a történet valamennyi szereplője nő. Josét én nem azért választottam kiállítótársnak, mert nő, hanem a munkái alapján. Annyiban viszont talán mégsem véletlen ez a felállás, hogy tükrözi a nők növekvő súlyát, szerepét a kortárs művészeti szcénában.

Judit Nem’s. Fotó: Judit Nem’s, a művész jóvoltából

aP: José, a munkáidat Németországtól Kínáig, az USÁ-tól Ausztráliáig már négy kontinens számos országában bemutatták. Tapasztaltál fogadtatásukban érdemi regionális, vagy akár országokra lebontott különbségeket?

J.H.: Igen. Bármennyire is globális ez a nyelv, tapasztalataim szerint a leginkább Európában beszélik, ezért úgy érzem, hogy én jól passzolok Európához. Különbségek persze Európán belül is vannak, én a munkáimmal talán Németországban érzem magam a leginkább otthon. A geometrikus művészetnek nagyon mély gyökerei és hagyományai vannak hazámban, Hollandiában is – elég, ha a De Stijl-re gondolunk. A nagy mesterek, Piet Mondrian vagy Theo van Doesburg ma is osztatlan elismerésnek örvendenek, de a fiatalabb nemzedékeket talán már kevésbé érinti meg ez az irányzat.

J.N.: Hasonlóak az én tapasztalataim is. Azt hiszem, azokban az országokban erősebbek a geometrikus művészet pozíciói, ahol erős a gondolkodásmódot is meghatározó matematikai háttér. Ez a helyzet a José által említett Németországban, vagy Svájcban, vagy akár Magyarországon is. Azokban az országokban viszont, ahol inkább a filozofikus és nem a matematikai megközelítés a jellemző, például Franciaországban, ez a fajta művészet kevésbé népszerű. A befogadás gátjai lehetnek a nagyon eltérő művészeti hagyományok is. Ezt tapasztaltam Japánban is, ahol ma is nagyon erősen él a kalligrafikus művészet, ennek a falát nehéz áttörni.

aP: A fogadtatás tehát eltérő, de érzékelhető-e különbség magában a geometrikus művészetben, például a kelet- és a nyugat-európai alkotók között?

J.H.: Erről egymás között is sokat szoktunk beszélgetni. Én úgy gondolom, hogy ilyen különbségek jól tetten érhetők, magam legalábbis látni vélem őket. A kelet-európai geometrikus művészet főleg a formáról, a szerkezetről szól, míg a nyugat-európai inkább a térről. Persze a térnek, vagy a színeknek is meg kell találni a formát, ám ez a forma a nyugat-európaiak számára kevésbé fontos.

Judit Nem’s: SIGMA, 2013, 49 x 22 x 5 cm, fa, akril.  Fotó: Sarkantyu Illés, a művész jóvoltából

aP: Hogyan látjátok a geometrikus művészet iránti érdeklődés, műgyűjtői kereslet alakulását napjainkban?

J.N.: A geometrikus művészet sosem tartozott a mainstreambe, a gyűjtői divatok által gyorsan felkapott, majd ugyanilyen gyorsan ejtett irányzatok közé. Ennek a ténynek több a jó oldala mint a rossz; nagyon sok olyan irányzatnál bizonyul hosszabb életűnek, amelyek lehet, hogy egy ideig jóval népszerűbbek voltak, de mára már eltűntek, vagy jelentéktelenségbe süllyedtek.

J.H.: A mai világban a gyorsan ható dolgoknak több az esélyük a befogadásra. Egy hollandiai felmérés szerint a múzeumlátogatók ma átlagosan 10 másodpercnyi figyelmet fordítanak egy-egy műtárgyra. Úgy gondolom, hogy a geometrikus munkák ennél többet igényelnek; a „fast-looking” helyett „slow-looking”-ra van szükségük.

 

Őrült színek a londoni ködben: az amerikai absztrakt expresszionisták hódítása

A Frieze kortárs művészeti vásárhoz időzítve méginkább megélénkült London amúgy sem unalmas művészeti élete: egymást követik a blockbusterek megnyitói. A kritikusok különösen ambiciózusnak tartják a Royal Academy of Arts Absztrakt expresszionizmus című tárlatát, mely hat évtizede az első alkalom a XX. század negyvenes éveitől az ötvenes évek végéig meghatározó szerepet játszott nemzetközi irányzat legnagyobb becsben tartott amerikai alkotóinak bemutatására Nagy-Britanniában.

A néző először David Smith-nek a Piccadilly sugárúti kultúrpalota tágas Annenberg udvarába tökéletesen illeszkedő térkonstrukcióival találkozik, majd tizenkét teremben összesen százötven alkotás – plasztikák, festmények és fotók – segítségével győződhet meg arról, hogy a tévhittel ellentétben az absztrakt expresszionizmus mennyire sokoldalú, bonyolult és szerteágazó jelenség. A művek egy másik előítéletet is eloszlatnak: bár a mozgalom központja vitathatatlanul New York, első támogatója pedig az ottani Sidney Janis Gallery volt, a kiállítás nagy figyelmet szentel a nyugati parton tevékenykedett művészek, így Sam Francis, Mark Tobey és Minor White munkásságának is.

Jackson Pollock: Blue poles, 1952, olaj, zománcfesték, alumínium festék, üveg, vászon, 212,1 x 488,9 cm, National Gallery of Australia, Canberra, © The Pollock-Krasner Foundation ARS, NY és DACS, London 2016

A most nyílt és jövő év január 2-ig nyitva tartó monumentális show a szorosan együttműködő szellemi közösség mindkét vonulatának, a gesztusalapú absztrakció, az akciófestészet (Jackson Pollock, Willem de Kooning) és a színmező festészet nagyjainak (Mark Rothko, Barnett Newman) is bőven biztosít teret. A kurátorok, David Anfam és Edith Devaney ugyanakkor belemagyarázások nélkül igyekeznek felismertetni a látogatókkal, hogy ezek a kategóriák leegyszerűsítettek.

A tágas termekben lazán, élvezhetően elhelyezett, nagy méretű, azaz inkább hatalmas festmények két megközelítést követnek. A mozgalom legjellegzetesebb szempontjaira rámutató tematikus egységeket (pl. Gesztus és szín, Az erőszak megnyilvánulásai, A látható sötétség) a „blue chip” sztárok, Arshile Gorky, Jackson Pollock, Willem de Kooning, Mark Rothko, Clyfford Still önálló mini-tárlatai szakítják meg. Egészen biztosan nem véletlenül jutott a két központi terem Pollocknak. A döntést olyan mestermunkák indokolják, mint mindenekelőtt a csoport egyik legbefolyásosabb támogatója, Peggy Guggenheim által 1943-ban saját New York-i otthona díszítésére rendelt gigantikus Mural, ami igazi szenzációt keltett, amikor Pollock első szóló kiállítása alkalmából a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé vált.

Nem kevésbé lélegzetelállító, az 1956-ban autóbalesetben meghalt korszakos művész csurgatásos festészeti klasszikusa, a Blue Poles, ami nagy utat megtéve Canberrából, az Ausztrál Nemzeti Galériából érkezett a Royal Academybe, a bilbaói Guggenheim Múzeummal közösen tető alá hozott tárlatra. Pollock műveinek nagyvonalú prezentálása mellett a kurátorok a férje elvesztését nehezen feldolgozó özvegy, Lee Krasner 1960-as remekét, a The Eye is the First Circle című festményt is elhozták a tárlatra.

Willem De Kooning: Woman II, 1952, olaj, zománcfesték, rajzszén, vászon, 149,9 x 109,3 cm, The Museum of Modern Art, New York. Blanchette Hooker Rockefeller adománya, 1995, © 2016 The Willem de Kooning Foundation / Artists Rights Society (ARS), New York és DACS, London 2016. Digital image © 2016. The Museum of Modern Art, New York/Scala, Florence

A szürke őszi napokban igazán ütnek Mark Rothko és Willem de Kooning kedvenc színkombinációi, a ragyogó sárgák, narancsszínek, mustárzöldek, égszínkékek, többek között az utóbbi művész 1961-es Untitled című munkáján. A röviden „ab ex”-ként emlegetett mozgalom nyilvánvaló specialitása a méretesség. Ez különösen jellemző Clyfford Still amerikai tájak által ihletett, ritkábban látható festményeire; a látogató szinte eltörpül a kilenc óriás alkotás árnyékában. A Royal Academy komoly fegyverténye, hogy a művész denveri múzeumától elsőként tudta kikölcsönözni ezeket a műveket.

Lee Krasner: The Eye is the First Circle, 1960, olaj, vászon, 235,6 x 487,4 cm, magángyűjtemény, a Robert Miller Gallery, New York jóvoltából, © ARS, NY és DACS, London 2016

Waldemar Januszczak, a The Sunday Times befolyásos műkritikusa igen „egyszerűnek” találja a kihagyhatatlannak minősített kiállítás üzenetét: „A mai művészet nélkülözi az érzelmeket. Túl sokat gondolkozunk és túl kevés az érzésünk”. Ezt pótolja az absztrakt expresszionizmusra való visszatekintés.

„Érzékeltem, hogy van egy korrumpált valóság” – Interjú Szűcs Attilával

Szűcs Attiláról nyáron még a nagy hírportálok is írtak annak kapcsán, hogy a Sotheby’s júniusi londoni aukcióján a becsült érték több mint négyszereséért kelt el Érintés című olajfestménye. Most ősszel Szivárványbaleset címmel kötetben publikálja a Jelenkor 64 kortárs magyar szerző „hozzászólásait” a festő képeihez – a kötet egy német kiadónál is megjelenik majd. A könyv kapcsán jegyezte meg Nádas Péter félig ironikusan, hogy Kassák Lajosról írtak  utoljára ilyen terjedelemben írók-költők.

Az artPortal Szűcs Attilával beszélgetett a műtermében, ott, ahol a legtöbb idejét tölti. A pályakezdéséről, a valósághoz való viszonyáról, arról, hogy a festmény mitől „meditációs objektum”, aktivizmusról és „passzivizmusról”, az elhíresült plankinges képeiről, amik már nem nagyon érdeklik, valamint a nemzetközi siker esélyeiről is – és nem mellesleg arról, hogy vajon ott vagyunk-e a térképen egyáltalán.

Szűcs Attila. Fotó: Déri Miklós

Szűcs Attila (Sz.A.): Kinyitom a műterem ajtaját, és szinte azonnal serkentőleg hat rám a szag, amely a terpentin, a festőszer, a lenolaj, a vászon és egy kis enyv illategyvelege. A festékek illata már a kezdetektől elvarázsolt: amikor felkerültem  Miskolcról Budapestre a Kisképzőre, és először kezembe vettem az olajfestékeket, rögtön végigszagolgattam mindet. Egy rövid idő után már csak szagról, csukott szemmel is meg tudtam állapítani, hogy milyen színt tartok a kezemben: a párizsi kéknek pl. teljesen más illata van, mint a kobaltkéknek, és a kadmiumok messze a legfinomabb illatúak, miközben mérgezőek.

aP: A festékekről az indulásodra visszakanyarodva: mindig is festőnek készültél?

Sz. A.: Már a Kisképzőben is állandóan festettem. A kollégiumban volt egy  külön szoba az ilyen „szenvedélybetegeknek”, mint amilyen én is voltam. Az egész délutánt ott töltöttük. Azt pontosan tudom, hogy 13 évesen döntöttem el, festő akarok lenni. Addig egyáltalán nem érdekelt a rajzolás vagy a festés, és nem is voltam jó egyikből sem. Akkor valahogy hirtelen, a semmiből azt éreztem, hogy ezt jobban szeretem, mint bármi mást.

 aP: Láttál valahol egy képet, vagy a kezedbe került egy művészeti album?

Sz. A.: Nem tudom. Az albumok mindig is ott voltak a könyvespolcunkon, de nem érdekeltek, holott szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Ettől kezdve viszont az időm nagy részét az tette ki, hogy szisztematikusan rágtam át magam ezeken a könyveken, és megpróbáltam mindent megemészteni. Korábban sokkal inkább a kémia-biológia érdekelt. Ez az érdeklődés egyébként a mai napig megmaradt: ha elkezdek bogarászni a neten, akkor először a technikai újdonságokat nézem meg, és csak utána a művészeti tartalmakat. Viszonylag korán azt éreztem, hogy van valami, amit nekem kell elmondanom a képeimmel,  mert helyettem nem fogja más megtenni. És azután kicsit később jött az az érzés, hogy én másképp mondanék el bizonyos dolgokat. A legfontosabb szerintem az – a megfogalmazás módjánál is lényegesebb –, hogy egy alkotónak meg tud-e jelenni az egyénisége a munkáiban. A festészet arról szól, hogyan tudom  bekebelezni, megemészteni a világot, és felmutatni belőle azt a változatot,  ami  számomra a legigazabb. Az is lényeges még, hogy közben tényleg belefeledkezzek a „történetbe”, hogy ne csak az intellektusommal próbáljak összerakni valamit.

Speech by heart, oil on canvas, 120×100 cm, 2016
Képek: a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából

aP: Tudható a munkáidról, hogy az esetek nagy részében a kiindulópont egy fotó? Az internet előtti korszakban is így volt ez?

Sz. A.: A főiskola vége felé kattantam rá a hagyományos képeslapokra. Akkoriban szisztematikusan jártam az  antikváriumokat, ahol komoly kínálat volt hazai és külföldi képeslapokból egyaránt.  Végigpörgettem őket, és a több ezerből néhánynál mindig „megszólalt a csengő”, hogy ezzel nekem még dolgom van. Azokat félretettem. Azt éltem meg ezeknél a lapoknál, hogy  a felmerülő összes „nézőpontból” látom őket: a fotós, a feladó és a címzett szemével is. Azt érzékeltem, hogy van egy korrumpált valóság, egy szándék, hogy valaminek a lehető legjobb arcát mutassuk meg: mindegy, hogy ez egy szállodai szoba vagy egy egyszerű tájkép. Az volt a kérdés számomra, hogy ebből a kvázi-giccsből hogyan tudom megtalálni és kibontani a festmény valóságát. Sok éven keresztül a képeslapoknak az újrafestésével, újragondolásával töltöttem az időmet. Amikor most, húsz év távlatából visszanézem ezeket a „talált képeslapokat”, a legtöbb esetben semmi közöm nincs hozzájuk, nem tudom, hogy mi fogott meg akkoriban, már elvesztettem a velük való „kapcsolatomat”.

aP: Az elkészült festményt nézve sem jön vissza, hogy mi ragadott meg akkoriban?

Sz. A.: A fotók esetében nem. Érdekes viszont, hogy a festmény nem veszít az izgalmából, mert annak megvan a saját valósága, így az emlékezetem része marad. Arra persze azért emlékszem, hogy például a Tisztaszoba-sorozatnak az ágyas részei, az enteriőröket ábrázoló festmények nagy része valamilyen szállodabelsőt mutató képeslap alapján született.

aP: Ezek a tárgyak az emberek többsége számára a legkevésbé sem érdekesek…

Sz. A.: Sőt, unalmasak. Az is nehezen fogható fel, hogy gondolhatták a képeslap készítői, hogy egy ilyen fotó bárkit lázba fog hozni. Az egész nagyon abszurd, nyilván ez is tetszett benne, megfelelt az abszurd iráni vonzódásomnak. És jó iskola volt a meditációs technikák elsajátításához. Azt szoktam mondani, hogy a festmény önmagában egy meditációs objektum. Van ott valami, amivel napokat, heteket kell eltölteni, méghozzá úgy, hogy az egésznek semmilyen megfogalmazható, körbeírható jelentése nincs.

aP: Azért is jó tárgyakat festeni, mert akkor nem kell számolni  a „lélek-faktorral”? Nincs, ami bezavarjon, ami kibillentsen a meditációból?

Sz. A.: Nehéz erre a kérdésre válaszolni, hiszen csak a festő döntésén múlik, hogy egy tárgynak van-e lelke, de az biztos, hogy a húszas éveimben  minden, az egész idő  lassabban zajlott. Most azzal a „lassabb” festői eszköztárral kevésbé érezném magam hitelesnek. A saját személyiségemnek a fejlődését is nyomon kell követnem a festői folyamatokkal. Ma már sok tekintetben szabadabb vagyok,  amikor egy felülettel foglalkozom: a tematikai megközelítést illetően és a festői megoldások tekintetében is, már nem kell mindent megmagyaráznom, „félszavakból is értjük egymást ”. Hiszek abban, hogy a festői minőség dönti el egy kép sorsát. Én például legalább annyit festek fejjel lefelé egy képet, mint a kiállítási helyzetében. Ilyenkor absztrakt felületként kezelem a vásznat. Ha megfordítom, nem az ágyat látom, ami ott van a képen, hanem egy festői felületet, és ez új inspirációkat, javaslatokat tud adni a továbblépésre vonatkozóan. Maga a festés története válik izgalmassá.

The red room, oil on canvas, 200×240 cm, 2015

aP: Egy másik fontos és meghatározó sorozatot jelentenek a  plankinges képek. A planking mitől vált érdekessé számodra?

Sz. A.: 97-ben festettem az első „kvázi plankinges” önarcképemet, de akkor még egyáltalán nem tudtam erről a jelenségről, és csak jóval később, 2011-ben bukkantam rá a fogalomra  a neten. De ezt megelőzően több festményem is született, ahol plankingelnek, vagyis arccal lefelé, testükhöz szorított karral lebegve fekszenek.

aP: Az a ’97-es kép hogyan született?

Sz. A.: Önkioldóval készítettem  magamról egy fotót a festményhez a régi műtermemben, ahogy befeszülve fekszem két fotel között. A Bartók 32 Galériában volt egy kiállítás, amelynek a meghívójára terveztem ezt a fotót. A meghívó el is készült, de mára egy sincs belőle. Nem maradt semmi nyoma, ami rettenetesen fáj, úgyhogy  ezúton  is  keresem azt, aki esetleg őriz egy példányt. Azért ütött szíven, amikor megtudtam, hogy a planking egy létező mozgalom, mert egyébként is szilárd meggyőződésem, hogy mindig vannak nagy gondolati áramlatok, amelyek itt-ott megjelennek, keresik a megnyilvánulási felületeket. A planking egy teljesen érvényes népművészeti forma.  A plankingelők úgy szeretnének megmutatni magukból valamit, hogy közben azért befelé fordulnak, elfordulnak a világtól, tehát ez egy ambivalens gesztus. De közben gondoskodnak arról, hogy minden dokumentálva legyen, minél többen láthassák. Ráment másfél évem, alaposan körbejártam a plankinget, de most már nem érdekel.

aP: A  fotókat vagy képeslapokat sose állította ki a festményekkel együtt? Vagy ennek nincs értelme?

Sz. A.: Gerhard Richter csinált egy ilyen albumot, ahol ott vannak a fotók is, be lehet ezt vállalni. Én sem titkoltam soha, de iszonyú munka lenne összegyűjteni őket. Több mint tízezer  fotó szerepel az „archívumomban”, és persze össze-vissza, rendszertelenül. Ráadásul sokszor előfordul, hogy az  inspiráló fotóból semmi nem marad meg a festményen: ha megmutatnám, hogy innen indultam, el se hinnék.

aP: De milyen érdekes lenne…Próbálhatná az ember végigjárni az utat képzeletben.

Sz. A.:  Nagyon jól lekövethető egy képen, hogy hogyan jött létre, kiolvasható a története. Ezért is van az, hogy amikor ezekkel az átfestésekkel játszom, rendszeresen ott hagyok valamit, ami visszadereng az előző szakaszból. A néző részese lesz egy alkotói folyamatnak azáltal, hogy meg tudja fejteni a gondolkodási folyamatot, az ötletelést, ami a kép festése közben zajlott.

Lying figure, oil on canvas, 160×220 cm, 1997

aP: A képeiden nekem nagyon erős az időn kívüliség érzete.

Sz. A.: Számos kivételt tudnék mondani, de az igaz, hogy egyre inkább próbálok tartózkodni a direkt politikai utalásoktól. Az időtlenségről az jut az eszembe, hogy mindig volt egy olyan érzésem a meghatározó művekkel kapcsolatban, hogy a művész megspórolja nekem azt a munkát és időt, amit ő rászánt, amíg koncentráltan figyelt, és az eredmény kicsit úgy működik, mintha a mű egy konzervdoboz lenne, amelybe bele van sűrítve az idő. A kép „közvetíti” azt, ahogy a festő belefeledkezett a munkába, ahogy eltűnt számára az idő dimenziója, miközben dolgozott.

aP: Az a fajta „társadalmi érzékenység”, ami manapság fontos szelete a hazai kortárs szcénának nem jellemző a munkáidra…

Sz. A.: Alkatilag passzivista vagyok, ha lehet ilyet mondani. Nem szeretem a nyüzsgést, a mozgalmárság távol áll tőlem, miközben azt is látom, hogy szükség van rá a jelenleg regnáló rezsim elképesztő ámokfutásának köszönhetően.  Egyszerűen nincs időm arra, hogy kéthetente elmenjek tüntetni, miközben persze örülök annak, hogy létrejönnek olyan dolgok mint például az Eleven emlékmű.

Touch, oil on gesso on board, 100×80 cm, 2016

aP: Az elmúlt időszak legnagyobb sikere számodra a Sotheby’s júniusi londoni aukciója, a Contemporary East, ahol a becsült érték több mint négyszereséért kelt el Érintés című olajfestményed. (Az artPortal beszámolója itt! – a szerk.)

Sz. A.: Több szakértőt is megkerestek az East Contemporary-tól, hogy javasoljanak magyar képeket a tervezett aukcióra. Az Érintést a galeristám, Deák Erika ajánlotta a figyelmükbe, de a kereskedőházon belül is több fordulós zsűrizés előzte meg a döntést. Amikor nyilvánosságra került a lista, az örömünknél csak a félelmünk volt nagyobb már csak azért is, mert a Sotheby’s-nek 2013-ban már volt egy hasonló árverése, amely nagy kudarccal végződött: egy magyar képet sem adtak el. Azért számomra biztató előjel volt, hogy a júniusi árverést megelőzően  kiállítottam a Sotheby’s  S2 Galériájában Londonban, ahol a második napon mindkét képem eladták.

aP: A festmény becsértéket, a 4000 fontot reálisnak tartottátok?

Sz. A.: A licit 5000 fontról indult, ami már önmagában is nagyon magas összeg egy 80×100-as festményért. A magyar piacon ez teljesen irreális ár. A szabályok szerint 5 és fél ezerért már eladhatták volna. Deák Erika körbejárt a hazai piacon, és mozgósítottuk a londoni   kapcsolatainkat is, úgyhogy már az árverés előtt volt vevőnk a képre 6000 fontért. De nagyon beindult a licit: három, általunk korábban nem ismert gyűjtő emelte állandóan a tétet, és végül egy török gyűjtő volt a legszívósabb, hozzá került a festmény.

aP: Ilyenkor utólag meg  lehet tudni, hogy kik vettek részt a licitben?

Sz. A.: Hivatalosan nem, a Sotheby’s nagyon vigyáz a saját gyűjtői körére. Védik a saját piacukat, nekik az az érdekük, hogy ne lehessen kikerülni őket.  De az aukciósház közvetítésével létrejött a kapcsolat a két másik gyűjtővel is, akik végig licitáltak. Reményeink szerint eljönnek majd  a Ludwig Múzeumban decemberben nyíló kiállításomra, és a török úriember  is jelezte közvetítőn keresztül, hogy szeretne még képeket vásárolni tőlem.

aP: Akkor azért ez az árverés mégis egy áttörési pont lehet, nem?

Sz. A.: Ez inkább csak egy hosszú folyamat fontos állomása. Önmagában az aukciós siker kevés, de mindenképp felrakja az embert arra a bizonyos térképre, amit a nemzetközi szcéna játékosai is figyelemmel kísérnek. Igazából az a legfontosabb, hogy látható legyél. Legalább egyszer felfigyeljenek rád.

aP: Akkor már megjegyeznek? Azért nagyon sok művész kerül egy kis időre reflektorfénybe…

Sz. A.: Én hiszek abban, hogy a folyamatos munka meghozza a gyümölcsét, és itt most nem csak a saját munkámra gondolok, hanem mindenekelőtt a galeristáim erőfeszítéseire. Van például egy nagyon kézenfekvő dolog. Jár az ember a világ különböző múzeumaiban,  kortárs múzeumokban is, és elmegy a múzeumi könyvesboltba. Fontos kérdés, hogy lát-e ott magyar művészekről könyveket? Hát nem nagyon…És akit nem látsz ilyen helyeken, az nincs, nem létezik a szakma számára.

aP: De hát ez egy drága műfaj…

Sz. A.: Egyrészt drága is, másrészt ezeket a „várakat” szinte lehetetlen bevenni, legalábbis eddig úgy tűnt.  Fontos állomás az életemben, hogy a decemberi kiállításhoz kapcsolódó monográfiát az egyik legfontosabb német művészeti kiadó, a Hatje Cantz fogja megjelentetni, és 40 ország 150 olyan könyvesboltjában fogja terjeszteni, ahol eddig csak elvétve tűntek fel magyar művészek. Ennek akár komoly hozadékai is lehetnek.

aP: Cseh vagy lengyel művészekről vannak könyvek ezekben a boltokban? A románokat nem is kérdezem, mert azt lehet tudni, hogy az ő  nemzetközi jelenlétük sokkal erősebb, mint a magyar…

Sz. A.: Abszolút, Magyarország körbe van lőve. Csak mi nem vagyunk rajta a térképen.

“Szeretném, ha a tanítványaim vállalnák önmagukat” – Interjú Bullás Józseffel

Szeptember 5-én a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Képzőművészeti Intézetébe felvett diákok Bullás Józsefet is választhatják mesterüknek. Valkó László nyugdíjba vonulása után Ádám Zoltán, Ernst András, Hegyi Csaba, Losonczy István, Nemes Csaba, Nyilas Márta, Somody Péter mellett Bullás is osztályt indít. Az 1958-as születésű festő a nyolcvanas évek első felében, az Új Szenzibilitás gyűjtőnévvel illetett irányzat – vagy inkább művészi attitűd, művészetfelfogás? – címkéje alatt vált ismertté. A fogalmat Hegyi Lóránd művészettörténész vezette be a köztudatba, tulajdonképpen a nemzetközi szcénában is, és ezzel a gyűjtőcímmel rendezett számos kiállítást 1981 és 87 között, 1983-ban pedig hasonló címmel egy könyvet is megjelentetett. Az irányzat önmagát az évtizedfordulóra kifulladt avantgárddal szemben pozicionálta, az Új Szenzibilitás kiállítások résztvevői egy időben kifejezetten divatba jöttek, hogy aztán ki-ki másfelé vegye útját, köztük a fogalom kitalálója, Hegyi is. (Az irányzat kilencvenes évekbeli értékeléséről lásd Mélyi József előadását.) Bullás Józsefet tanári tervei mellett az Új Szenzibilitásról, az utána következő évtizedekről, a festészet helyzetéről, mesterségről, és nem mellesleg az elszalasztott lehetőségekről kérdeztük. 

 

Bullás József. Fotó: Borsos Miklós

Bullás József: Felmerült már életem során többször a tanítás lehetősége, hívtak korábban a budapesti Képzőművészeti Egyetemre is, de sokáig úgy éreztem, a tanítás nem az én ügyem, festeni szeretnék, kalandozni, világot látni. Meg is tettem, utaztam sokfelé, számos országban kiállítottam, jobban izgatott a szakmai karrierem, főleg amíg még futottak az új szenzibilitás kiállítások és azok utórezgései. Aztán teltek-múltak az évek, a szakma így-úgy sikerült, és egyre gyakrabban eszembe jutott, már érdemes lenne tovább adnom egy új generációnak a bennem felgyűlt tapasztalatokat és tudást. Hiába, az ember elérkezik az összegzések időszakába. Épp mostanában írtam Hegyi Lórándnak egy hosszú levelet, válaszképp az ő érzelmes jelentkezésére, ennek kapcsán is elgondolkoztam azon, mi is történt az indulásnál, és persze a tanítás lehetősége is ráerősített erre. Fura visszanézni az embernek a korábbi önmagára, azt hiszem túl pozítivan mértük fel az akkori lehetőségeinket, mikor azt  gondoltuk, hogy egyszerűen belekapcsolódunk a világ vérkeringésébe, mert ez sajnos nem így történt. Ennek több oka van persze, és talán nem is tudtuk akkoriban, hogy ez mekkora lehetőség.

aP: A tanításról ültünk le beszélgetni, de hamar visszakanyarodtunk az Új Szenzibilitáshoz, pedig azzal az elhatározással érkeztem a műtermedbe, hogy nem a múlttal kezdem, hanem a tervekről kérdezlek.

B.J.: Hegyit nem lehet megkerülni, és nemcsak az én sorsomat tekintve, hiszen ő egyszerűen felrobbantotta az akkori szcénát. A nyolcvanas évek legelején elkezdett egy kiállítássorozatot, többféle elnevezéssel, de az Új Szenzibilitás a legelterjedtebb. Három generációból választott művészeket, első körben a legfrissebb, új generáció tagjaként csatlakozhattam a csapathoz, később persze tovább gyarapodtunk. Első kiállításunk a Fészekben volt, aztán Grazban, a Műcsarnokban és a Magyar Nemzeti Galériában is bemutatkoztunk, mentünk sorban Európa fontos kiállítóhelyeire. Az irányzat vezető művészei, Bak Imre, Birkás Ákos, Nádler István, Kelemen Károly kijutottak az 1986-os Velencei Biennáléra, az én anyagom is kikerült az 1985-ös Sao Paolo-i Biennáléra. A jól kommunikáló Hegyi nemzetközi figurává vált, ügyesen felkavarta a langyos állóvizet, ami később aztán Bécsig repítette, a Modern Művészetek Múzeuma igazgatói székébe. Az Új Szenzibilitás rezignált, introvertált, érzékiségre törekvő műveket létrehozó irányzat volt, válasz a hetvenes évek konceptes, installációs, happeninges korszakának kihűlésére. De még mielőtt Hegyi rámtalált, végigutaztam Nyugat-Európát, tartottam is róla egy vetítéssel egybekötött beszámolót 1982-ben a Képzőn. Inspiráló dolgokat láttam, nagyon hatott rám egy cseh művész, Jiri Dokupil, aki ma már újra Prágában él, és tanít az ottani akadémián, valamint Jörg Immendorff, akinek pár éve volt most ismét egy kiállítása a Szépművészetiben. 

 Bullás József: 160804, 70x80cm, silkscreen, acrylic, canvas, 2016

aP: Amikor Hegyi hívására csatlakoztál az Új Szenzibiltáshoz hol tartottál, mi foglalkoztatott? Mennyire esett egybe azzal, amire ő hívott?

B.J.:   Az anvantgárdot én is untam már. Sokáig izgalmas volt, ott voltam minden akciónál, de engem igazán a festészet izgatott, ezért sem fogadtam el például a Fiatal Művészek Klubjának felkérését, hogy fotósként a happeningek és események dokumentálását végezzem, a műteremben akartam maradni, festeni. Erős szakmai tudást kaptunk a főiskolán, használni akartam. Az említett nyugat-európai útról szóló előadásom után elindult egy másfajta gondolkozás néhányunknál, személyre szabottan. Ebben az állapotban talált ránk Hegyi, de nem adott konkrét iránymutatásokat, az inkább Lakner Lászlótól érkezett. Emlékszem, 1984-ben a Tihanyi Művésztelepen hatalmas vásznakat festettem, kis, vékony ecsettel, ő nyomott a kezembe, széles ecseteket, sokáig kint is tartottam a műtermem falán a Laknertől kapott első vastag ecsetet.  Lakner terelt festészettechnikailag és szemléletben is, amit részben elfogadtam, részben átalakítottam, Hegyinek egyszerűen jó szeme volt a képekhez, konkrét tanácsokat senkinek sem adott.

aP: Mi izgatott a festészetben?

B.J.: Olyan mint a komolyzene, lehet, hogy szűkül a társadalmi hatása, de akik foglalkoznak vele, tudják, mennyi minden múlik nüanszokon, kreatív részleteken. Magyarországon a művészetörténeti oktatás erősen társadalomkritikus, szerintem azonban a festészet elsősorban vizuális műfaj, a szemeden keresztül érkezik az információ, és találkozik ott valamivel, ami gondolatokat, érzelmeket generál. Ilyen műfajt választottam, színtiszta festészetet művelek, nem is szeretem ha beleokoskodnak. Hogy „mire gondolt a festő”, az legyen a magánügye. Nem adok címeket se, ne befolyásoljak senkit. A festészet nem irodalom, politika vagy filozófia, saját, önálló műfaj.

Bullás József: 160808,  70x80cm,  silkscreen, acrylic, canvas,  2016

aP: Hová helyezed majd a hangsúlyokat a tanítás során?

B.J.: Erősen vizuális gondolkodásra épített festészeti programot tervezek, 4-5, maximum 6 év alatt szeretném végigvinni, nem is igen szándékozom tovább maradni, és a tanítási folyamat alapeleme lesz a személyiségépítés is. Művészként még inkább tudnod kell ki vagy, mert abból, és csak abból lehet kiindulni. A saját személyiséged minden bugyra mellett idetartozik az identitásod, a közeged is. Igyekezni fogok, hogy a tanítványaim reális önképet alakítsanak ki, se kisebbségi érzésektől ne szenvedjenek, de túlzásoktól, habosításoktól, nagyotmondásoktól is mentesek legyenek, az alá- és fölémenéseket egyaránt kártékonynak vélem. Szeretném, hogy tanítványaim merjék vállalni önmagukat. És a legfontosabb, – talán ezzel kellett volna kezdenem – a technikai tudás. Ha nincs jól felfeszítve a vászon, az olyan mintha rosszul öltöztél volna föl. A technikai hiány nem lehet gátja a művészi önkifejezésnek, olyan tudástárral kell rendelkezni, hogy ha valaki programot akar váltani, képes legyen magából magabiztosan előhívni az ahhoz szükséges technikát. Valószínűleg itt találkozott leginkább az elképzelésem a pécsi intézetével. Előzetesen felmérték a hallgatói igényeket, és kifejezetten festő tanárt kerestek, mert a hallgatók,  a visszajelzések szerint, szakmai tudásra vágynak. Figurális festészeti tapasztalataim is vannak, de talán a kísérletezős hajlamomnak veszem majd a legnagyobb hasznát. Hosszú évek során tudatosan kidolgozott fetészettechnikával dolgozom, de most például sok réteget rakok fel egy képre, dolgozom az ecseten kívül hengerrel, spray-vel, spaknival, rengeteket tudok mára a tónusokról, szín és fényhatásokról, árnyékokról, optikai trükkökről, festészetileg sokat tudok mutatni fiataloknak.

Bullás József: 160805, 70x80cmx2, silkscreen, acrylic, canvas, 2016

aP: Milyen kapcsolatod volt korábban a pécsi művészeti karral?

B.J.: A múlt ősszel tartottam ott egy festészeti kurzust, kerek, barátságos légkörben. Nem a szokásos szcenárió zajlott, miszerint az elején nagy a lelkesedés, aztán lemorzsolódnak, hanem végig kitartottak, és én is jól éreztem magam, valójában a jelentkezéshez is ez adta a lendületet.

aP: Többször álltál a nemzetközi karrier kapujában. Mikor tűnt a legelérhetőbbnek a lehetőség, és mit gondolsz, a szerencse hiányzott az áttöréshez, elszalasztottál valamit? Rendben van, ami történt? Kifejezetten a tanítás szemszögéből kérdezem, hiszen a mester-tanítvány viszonyba bőven beletartozhat ilyen jellegű tanács, problémafelvetés is.

B.J.: Folyamatosan felmerül az emberben, hogy mit, miért tett, és mit kellett volna másképp. 1985-86-ban körvonalazódott egy lehetőség, Kanadában magánakadémián taníthattam volna, de azt gondoltam, hülye leszek elmenni, amikor a fontos emberek mind idejönnek házhoz. 1985-ben a Képzőművészeti Főiskolán négyen, barátok dolgoztunk egy műteremben, és miközben festettem, mögöttem fecserészett a bécsi Modern Múzeum akkori igazgatója,  Dieter Ronte, a Világbank akkori elnökének a feleségével Meda Mládkovával,  és egy sor hozzájuk hasonló ember járt fel s alá Budapesten. Azt gondoltam, ez az ország, a művészeivel együtt be fog kerülni a nemzetközi vérkeringésbe. A nyolcvanas évek végén volt néhány hely a városban – a Fiatal Művészek Klubja, a Fészek Klub aranykupolaterme, a Városkapu a Kálvin téren és néhány alternatív hely -, ahol azt érezhetted, Budapesten pezseg az élet és úgy lett világváros hogy idejött a világ.  Joseph Beuys egyik mentorával beszélgettem, a Városkapuban egy dán filmrendezővel tangóztam, olaszok gitárjátékára amerikai írónő táncolt. Aztán a kilencvenes években mintha mérget szórtak volna szét, mindenki eltűnt, 1998 tájékán már tudtam, képzőművészetben nem vagyunk a palettán, leírtak minket, a becsatlakozás a világ jelentős áramlataiba nem történik meg soha.

Bullás József: 160701,  200x220cm, acrylic, canvas  2016

aP: Nézeted szerint mi lehet ennek az oka?

B.J.: Többszálú magyarázata van, és nem szeretnék a megmondóember szerepében tetszelegni, ezért inkább arra térnék ki, hogy mennyire nem építünk semmiféle hagyományra, s ez mekkora pazarlás. Ha a világon bárhol kiejted Vasarely nevét, nemcsak tudják kiről van szó, hanem úgy gondolnak rá, mint a világ számos múzeumában jelen lévő fontos művészre. Magyarországon kínos emlegetni, művészkörökben, giccsfestőnek tartják és elkönyvelték, hogy lepaktált Aczél Györggyel, mert 1972-ben elvállalt egy kiállítást. Idén van a születésének 110. évfordulója, és bár a brandje talán kicsit poros, de készen van, használható, mi mégsem kezdünk vele semmit. A budapesti Vasarley Múzeumot beválasztották a világ legjobb tíz ismeretlen múzeuma közé, és üresen kong. A figurális magyar festészet ismeretlen a világban, aki kicsit is híres lett az absztrakt, geometrikus, konstruktív. Vállalni kellene a karakterünket, folytassuk azt, amiben egyszer jók voltunk. Vasarelyt azért is emlegetem, mert én többször összeakadtam vele, négy évvel ezelőtt Vasarely-ösztöndíjat kaptam Párizsban, az unokája meghívott Aix-en Provence-i múzeumba dolgozni, sőt, annak a francia befektetői csoportnak a tagjai, akik a nyolcvanas évek végén rámtaláltak, még Vasarely ötvenes évekbeli indulásánál finanszírozták is őt egy darabig. Ez az előző kérdésre a válasz: jó döntések és szerencse is szükséges a karrierhez. Én nem mentem ki külföldre és meghaltak, akik fantáziát láttak bennem. De most sokfelől hallom, hogy a következő trend szerint Kelet-Európa felértékelődik, és érezhető is némi mozgás, Maurer Dóra sikere például.  Nem kell mindenkinek egyformának lenni,  amikor a Hegyi-féle csapat stílusa kizárólagossá vált, én elindultam kifelé, az absztrakt irányába, nem bírom ha klikkekben kell létezni, ha csak egy igaz út van.

aP: A függetlenség nem utópia?

B.J.: Én, úgy érzem, független vagyok, nem is szeret senki. A viccet félre téve: művészek számára munkaköri alapvetés szabadszelleműnek, nyitottnak, liberálisnak lenni. De én semmilyen csoporthoz nem akarok tartozni.

„Ne féljünk a saját gondolatainktól, érzéseinktől”. Bujtás Móni, festő

Bujtás Móni képeit a Francia Intézet Reality című kiállításán láthattuk az év elején, illetve áttört, csipkeszerűen kilyukasztott festményeivel a KuglerArt Galéria textilművészetet és festészetet összekapcsoló tavaszi eseményén találkozhattunk. Figurális festészet, történetmesélő, érzéseket előhívó, de alig van benne bármi konkrét. Befogadóként mégis érzékeljük az ábrázolt gesztust, és merengünk, miként is folytatódhat. Bujtás Mónit kérdeztük munkáiról, eddigi pályájáról.

aP: Miért pont a festészetet választottad?

Bujtás Móni (BM): A történetemben egyrészt nincs semmi rendkívüli,  ugyanakkor meseszerű véletlenekkel tűzdelt. Ösztönösen követtem az utamat, de valahogy segítve is voltam rajta. Hasonlóan másokhoz, kamaszkoromban kezdődött, egy figyelmes rajztanár felfedezte rajzkézségemet, elhívott a szakkörébe, terelgetett. Nagyon kis településen nőttem fel, a családom többféle nehézséggel küzdött, jólesett a tanárnőtől kapott dicséret és biztatás. Már az első gesztusa szokatlan és emlékezetes volt: elvitt a papír-írószer boltba, vásárolt nekem egy doboz színes ceruzát, majd visszakísért az iskolába és elkezdtünk rajzolni. Addig állatorvos vagy régész akartam lenni, innentől evidenssé vált a képzőművészeti irány. Nyíregyházán, kollégiumban végeztem a művészeti középiskolát, aztán Pécsre jártam, festő szakra.

Bujtás Móni: Mama / Grandma ( 2012)  90×70 cm olaj/vászon

aP: Tolvaly Ernő tanítványa voltál, aki a magyar képzőművészet egy titokzatos alakja, és többnyire a festészet nagy alapkérdéseivel foglalkozott. Retrospektív életműkiállítása 2014 végén volt látható a Ludwig Múzeumban, és így, egyben a munkássága revelatív módon hatott. Neked milyen emlékeid vannak róla?

BM: Szerettem, sokat köszönhetek neki, megrázott a hirtelen halála. Ha az egyetemi éveimre gondolok és benne a mesteremre, mindenekelőtt a nagy-nagy szabadság jut eszembe, elsősorban alkotói szabadság. Fiatalok voltunk, élveztük az életet, ismerkedtünk egymásssal, az élettel, a festészettel, jólesett, hogy nem fognak vasmarokkal. Sokat ücsörögtünk egymás műtermében, beszélgettünk, egyszercsak bejött Lengyel András, Tolvaly Ernő és bekapcsolódtak, ilyesmikre emlékszem. Tekintélyük volt előttünk, mert ahogy mondod, titokzatosság vette őket körül, ugyanakkor őszinteség, nyíltság is. És pontosan tudtuk, hogy a szabadság, amit kaptunk, az kivételes. Mindezek mellett, persze bizonyos határidőkre tisztességes munkákkal kellett előállni. Leginkább azt lehetett megtanulni tőlük, hogy ne féljünk a saját gondolatainktól, érzéseinktől. Bátran oda lehet tenni a vászonra. Miénk a vászon, miénk az idő, miénk a döntés, nem kell félni a kritikáktól. A legveszélyesebb dolog az életben félni, mert akkor befolyásolhatókká válunk. Tolvaly ezt ki is jelentette az elején, hogy a saját stílusát nem akarja ráerőltetni a tanítványaira.  Technikai dolgokat persze megtanítottak, emlékszem, akkoriban nagyméretű festményeket festettem, és egyszer Tolvaly Ernővel lecipeltük ezeket az aulába, néztük, néztük, hümmögött. Majd rámutatott két foltra, és elmagyarázta mitől zavaróak, fölöslegesek. Persze kaptunk kötelező feladatokat minden évben, Tolvalynál két emlékezetes kurzusra emlékszem, ami engem is nagyban befolyásolt a saját utam megtalálásában:  amikor Cézanne stílusában kellett festeni, illetve amikor fotorealistán.

Bujtás Móni: Kutyás / dog ( 2012)  35 x50 cm olaj/farost

aP: Azért ez mégsem olyan egyszerű, hogy: bátran tedd ki a gondolataid, az érzéseid a vászonra! El kell jutni oda, van ezzel valamiféle belső munka is.

BM: Nekem ez a folyamat nagyon sokáig tartott.  Ha visszagondolok miket festettem kezdetben, megmosolygom magam és utólag is hálás vagyok Tolvalynak, hogy ő viszont nem tette. Vigyázott ránk és megvárta míg kinyílik az a virág odabenn. A pécsi egyetem nagy előnye a szabadság, hátránya pedig, hogy nem kerültünk be a vérkeringésbe, kimaradtak fontos elemek, mint a kortárs galériás rendszer és a szcéna meghatározó szereplőinek megismerése. Amikor ideköltöztem Budapestre, úgy éreztem, mintha egy másik országba érkeztem volna. A kívülállás azóta is megmaradt, valószínűleg az alkatom is erre predesztinál, nem szeretek ítéleteket formálni, de még „megmondani” sem. Ugyanakkor ehhez a szakmához elengedhetetlen némi önmenedzselés.

aP: A KuglerArt Szalon Galéria művésze vagy. A téged bemutató kisfilmjükben azt mondtad, hogy neked a festés terápiás tevékenység is. Hogy kell ezt érteni?

BM: Ez így egy kissé túl leegyszerűsítő fogalmazás, nem pontosan így igaz – és ezt a megfogalmazást nem is szeretik a művészek. De ha úgy fogalmazok, hogy a az előre megtervezett termék-előállítással szemben én a folyamatra koncentrálok, az alkotásra, ahogy megszületik valami, azért annak van egy terápiás vonulata is. Na, én pontosan azt szeretem. Nem volt egyszerű a gyerekkorom, amiről nem szeretnék bővebben beszélni, csak azért említem, mert nyilván nem véletlenül választottam ezt a szakmát, szükségem volt rá, hogy el tudjak mélyedni benne. Nem vagyok vallásos, nem remélek segítséget valami felsőbb hatalomtól, festek, így dolgozom fel a traumákat. Nem vagyok verbális alkat, vizuálisan teszem ki magamból mindazt, amit feldolgoztam. A művészet, az alkotás folyamata a feldolgozás egyik útja és nemcsak az alkotónak, hanem a társadalomnak is. A közösségi traumák visszahatnak az egyén életére és viszont. Az én sérülésemben más is megláthatja magát, a kollektív emlékezet rárímel az én emlékeimre.

Bujtás Móni: Kiruccanás / jaunt  2006. 185×185 cm   olaj/vászon

aP: A képeid együtt úgy hatnak, mint egy regény. Súlyos nagyregény. Figuratív festészet, de a képek többségén nincs arc, nincs teljes test, csak egy mozdulat. Többnyire talányosak, lehet, hogy egy boldog nyári reggel, de az is lehet, hogy egy nyomasztó őszi nap. 

BM: Szeretem nyitva hagyni a dolgokat, és mindig nagyon érdekel, hogy aki a képemet nézi, abban milyen emlékeket, asszociációkat idéz fel. Én odatettem az enyémet, most te jössz. Így kapcsolódom az emberekhez. A régi képeimen egyáltalán nincsenek arcok, mostanában viszont megjelennek néha. Eljutottam oda, hogy már teljes figurák vannak a vásznon. Igaz, sokszor háttal.

aP: Monokróm világ, régies és légies hatás, áttört vásznak. Miért kezdted áttörni, kilyukasztani a vásznat?

BM: Három-négy éve kezdődött. Minimál-festészetet művelek, a lehető legkevesebb matériával és minimális anyaghasználattal próbálom elmondani a nagy történeteket. De még mindig soknak éreztem, és még inkább el akartam venni az anyagból, hogy az a megfoghatatlan érzés, indíttatás, ami munkára sarkall, erősen jelen lehessen, megmaradhasson. Ne tűnjön el a festék alatt a varázs. Másik törevésem, hogy amit felismerem, két dimenziót egymásra vetíteni. Megfestettem egy képet, és bepöttyöztem a tetejét, ám így nyugtalanítóan még egy layer került rá, később inkább kifúrtam a  pöttyöket. Ez egy agresszív beavatkozás, feszültséget kelt, a végeredmény mégis légiesebb lesz tőle. Szétfúrom azt, amit előzőleg megcsináltam, a lyukak nálam mindig hordoznak valami fenyegettség érzést, fájdalmat, aminek mögé nézünk. Itt bejön egy újabb dimenzió. Megfestem a képet és kilyukasztom, a festmény kész, befejeződött, már nem foglalkozom vele. Ám amikor később ránézek, eszembe jut a múlt, az idő, amikor készítettem, a régmúlt ami a vásznon van, és akár még további  régebbi történetek, a lukak pedig élővé teszik, átengedik rajta a teret, ahol éppen van. Izgalmasnak találtam összekapcsolni a múltat a jelennel, a kilyukasztással ez valahogy működik.

Bujtas Móni: Saint privat ( 2012)  90×100 cm olaj /farost

aP: A színek hiánya is jellemző a festészetedre.

BM: Igen, a színek hiánya állandó. Tolvaly Ernő adta fel az egyetemen feladatnak,  fotórealista festmény készítését.  Rendszeresen jártam a pécsi kispiacra, ahol mindenféle régi kacatot árultak. Nagyon szeretem az ócskapiacok időtlen lebegését,  itt vásároltam régi családi fotókat, ismeretlen emberekről, fürkésztem a képeket, és elfantáziáltam egyes mozdulatokról, vajon miben értek véget.  Filmképeslapokat találtam a piacon, például a Kifulladásig című filmből, és nagyon élveztem kikeverni az újabb és újjabb szürkéket. Ennek az örömnek és kíváncsiságnak még ma sincs vége. Szinte lehetetlen, hogy kétszer ugyanazt a szürkét állítsam elő. Régebben sötét, borongós képeket festettem, most azt vettem észre, mintha világosodnának a vásznaim, szeretem és bőven használom a fehéret, és bátran oda merek tenni egy figurát. Nem túl konkrétan, de érzéseket megfogalmazni – ez a koncepció. És persze mindegyik egy kicsit szomorkás, miközben nem tartom magam szomorú embernek.

Bujtás Móni: Kifulladásig  / Á bout de souffle  2005.
40×30 cm olaj/vászon

Egyszer véletlenül végighallgattam két látogatót egy kiállításomon, ott ültem a térben, kávézgattam, gondolom, teremőrnek véltek. Bejött két fiú, az egyiknek iszonyúan tetszett, a másiknak legalább annyira nem, amit a falakon látott és vitatkoztak. Lapítottam, nem szóltam, hogy én lennék az alkotó. Érdekelt is, hogy miket beszélnek. Egyikük szerint semmiről se szól, nincsenek arcok, zavaros, unalmas, a másik mélységeket érzett, és kapcsolódásokat talált a saját életével. Aki a “jaj, csak ne lelkizzünk” karakter, annak nyilván nem teszik, aki pedig azt érzi, hogy “rágjuk át magunkat a múlton, hogy tovább tudjunk lépni”, annak bejön amit csinálok.

Bujtás Móni: Párna / pillow ( 2012)  50×70 cm  olaj/farost

aP: Összejársz azokkal, akikkel együtt végeztél, van köztetek valamiféle kapcsolat, követítek egymás pályáját?

BM: Tulajdonképpen igen. Bár az szomorú, hogy senki nem lett főállású festő, a többségünk színházi díszlet- és jelmezfestésből él, vagy rajztanár. Tíz éve végeztünk. Olvastam valahol egy statisztikát, hogy a festőszakon végzettek 30 százaléka ilyenkorra már pályaelhagyó. Ezt tapasztalom magam is. El is határoztam, hogy én nem hagyom magam. Az anyagiakról nem érdemes most beszélni, nem panaszkodni szeretnék, valamiféle önmenedzselést muszáj megtanulni. Jelen pillanatban nehéz megmondani, hogy kellenek-e egyáltalán a műalkotások. Kell-e az embereknek a saját környezetükbe, illetve kell-e a társadalomnak. Nehéz ezt kitapogatni. Nem azon a szinten érdemes erről beszélni, hogy meg lehet-e ebből élni, bár nyilván az volna az ideális, hiszen ezt a szakmát választottam. Leginkább a tükörélmény hiányzik, a visszajelzés. Persze a folyamat, amíg a kép születik, az nekem fontos, de nélkülözhetetlen a másik oldal is. Akkor lesz értelme az egésznek.

Nem akarok félni, a többi meg jön magától. Interjú Nemes Mártonnal

Mint már említettük párszor az artPortal-on, szeretjük a festészetet (pl.: 1, 2, 3.). Nemes Márton, 29 éves székesfehérvári festő Overcoloured című szóló kiállítása január 30-áig látogatható a Deák Erika Galériában, miközben Nemes már a következő, müncheni bemutatkozására készül. Következő kiállítása akár nagy ugrás is lehet a számára: február 22-én nyílik a müncheni Kunstklang Gallery-ben. Mindenesetre, a művész meglehetősen tudatosan készül a kinti megmérettetésre, és ezt  – mint meséli – nagyjából akkor döntötte el, amikor eljutott életében először egy art fair-re, Berlinbe. Szerinte tudatosabb lehetne a hazai szcéna is, és a művésznek az a dolga, hogy folyamatosan 100 +1 százalékot adjon. Beszélgetés Nemes Mártonnal.

Fotó: Hencz Péter

artPortal (aP): Mikor döntötted el, hogy festő leszel?

Nemes Márton (N.M.): Mindig is szerettem rajzolni, de gimnáziumban elkezdtem graffitizni, ami elvitt egy teljesen más irányba. Az utcai formáját nem tartom képzőművészetnek, de vannak a műfajnak művelői, akik olyan kontextusba tudják helyezni, ami megállja a helyét, mint kortárs művészeti alkotás. Körülbelül 18 éves koromban tört rám a vágy, hogy fogjak egy ecsetet és kipróbáljam, milyen olajfestékkel vászonra festeni, majd eldöntöttem, hogy jelentkezem a Képzőre. A felvitelire a graffitijeimet vittem magammal, ami nem annyira passzolt az akadémikus szemlélethez, úgyhogy kellett három év, hogy felhozzam magam rajzilag, és végül felvegyenek. Onnantól egyenes volt az út.

aP: Felkészítettek, hogy mi kell ahhoz, hogy egyszer sikeres festő váljon belőled?

N.M.: Amikor első éves voltam az egyetemen, elvittek minket Berlinbe, és megnéztük a berlini kortárs művészeti vásárt, ahol óriás dózisban kaptam impulzust arról, hogy mi a nemzetközi kortárs művészet. Egy hatalmas reptéri csarnokban rendezték meg, kisebb pavilonokban mutatkoztak be a galériák. Láttam, hogy mekkora érdeklődés övezi a tárlatokat, hogy a műtárgyaknak van áruk, van vásárló közönségük, és hogy a munkák gazdára lelnek. Onnantól kezdve tudtam, hogy efelé kell menni, annak ellenére, hogy Magyarországon még nem tartunk itt egészen. Tudtam, hogy többet akarok a festegetésnél, ki akarom vinni a világba, amit csinálok. Nem arról van szó, hogy kereskedelmi célra akarok termelni, pusztán jó akarok lenni, és nem akarok félni, a többi jön magától.

aP: Van olyan, akitől el tudod lesni, hogy hogyan lehet eljutni idáig?

N.M.: Magyarországon nincs erre bevett modell, mindenki magának ássa a makkot, úgy ahogy tudja, mindenki egy személyben harcol. Ki kell találnod, hogy mit fess és hogyan menedzseld magad. Nagyon hiányzik itthonról a szellemi műhely, az iskola, ami a tapasztalatok összegzéséből valami többet, erősebbet tudna letenni. Ez alatt olyan művészek tömörülésért értem, akiknek hasonló a gondolkodásuk, vagy legalábbis valamilyen azonos kód alapján lehet a munkáikat értelmezni, amelyek ezáltal összekapcsolódnak, és így a különböző életművek is összefonódnak. Lenne egy egészséges verseny. Nem tudok olyan közös nevezőt, jelzőt vagy szempontot mondani, ami alapján meg tudnám fogalmazni, hogy miről szól ma a magyar kortárs képzőművészet. Sokan foglalkoznak politikával, szociális kérdésekkel, mások polgári zsánert faragnak, néhányan absztraktozunk, de valódi kommunikáció a játékosok között alig, vagy csak nagyon nehezen alakul ki.

aP: A szomszédos országok kortárs művészetét homogénebbnek tartod?

N.M.: Nem a homogenitásról van szó igazán, hanem arról, hogy kisebb-nagyobb amplitúdóval ugyan, de kialakulnak olyan foltok, ahol beindul a pezsgés. Például az utóbbi öt-hat évben egy romániai festőcsoport olyan saját hangot tudott érvényesíteni a nemzetközi porondon, hogy mi itthon csak kapkodjuk a fejünket, és próbáljuk megfejteni, hogy hogyan csinálták.

Fotó: Hencz Péter

aP: Ügynökségekre volna szükség, amelyek átvehetnék a menedzseri funkciót?

N.M.: Nálunk ezt a feladatot a galéria tölti be. A művész adja a képet, a galéria a logisztikát, a kommunikációt és még sok mindent. Szimbiózisban élünk. A galéria áll a művész mögött, az viszi el külföldre a műveit, és segít kapcsolatokat építeni. Ezt professzionális szinten kevesen űzik itthon, és emellett a galériáknak folyamatosan bizonyítaniuk kell a saját létjogosultságukat is, mert mindenki az életéért küzd.

aP: Mit a te feladatod?

N.M.: Az én feladatom az, hogy folyamatosan fenntartsam a 100+1 %-ot, vagyis, hogy mindig kicsivel többet mutassak az elégnél. Hogy folyamatosan fejlődjek, miközben egységes marad a munkám. Hogy azt mondhassák, ez a srác megint előrébb lépett egy kicsit. Egyszer hallottam egy kurátori nézőpontot, hogy ha tetszik egy művész, várj öt évet és nézd meg újra, hogy tetszik-e még. Egy művész ennyi idő alatt rengeteget változik, vagy talán pont semmit. Nekem most ebben a szimbolikus öt évben kell bizonyítanom.

aP: Szerinted ez elég, hogy elérd a célod?

N.M.: Nem, ez csak az egyik fele. Itthon van egy nagyon jó galeristám, aki szívvel-lélekkel támogat, de érzem, ha potens nemzetközi jelenlétre vágyom, akkor nem nyugodhatok meg ezen a ponton. Minél előbb, hosszabb időre van szükségem külföldön, ahol forróbb a talaj, minél több kurátorral, galériással, művészettörténésszel, múzeumi emberrel kellene megismerkednem, hogy minél több kiállításra kerülhessek be, és persze szükség van önpromóra, emailezésre, kopogtatásra. Épp a honlapomon dolgozom. Egy galerista Magyarországon napi szinten legalább öt portfóliót kap, de ez a módszer ritkán működik, mert a galeristák szeretnek maguk rátalálni a művészekre. Jobb eset, ha vannak kapcsolataid, akik személyesen tudnak ajánlani. Ezt a szituációt kell megteremteni, hogy megtalálható, hozzáférhető legyél. Ehhez pedig mindenhol jelen kell lenni, akár egy nemzetközi vásáron, akár megnyitókon. Nyilván akkor sem lép oda az ember akárkihez, de meg kell adni az esélyt a szerencsés véletleneknek. Hiszem, hogy egy levegőt kell szívni azokkal az emberekkel, akikhez tartozni szeretnél.

aP: Történt már veled ilyen szerencsés véletlen?

N.M.: Mondhatjuk. New York-ban az első utam a világ egyik legjobb galériájába, a David Zwirner Gallery-be vezetett. Hatalmas hely, iszonyú nagy utcafronttal. Kerestem a főbejáratot, és véletlenül majdnem benyitottam egy privát bejáraton. Már nyúltam a kilincsért, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett maga David Zwirner, két ügyfélnek kinéző amerikai társaságában. Nem szólítottam meg, de meghatározó Murphy-élmény volt.

Fotó: Hencz Péter

aP: December elején nyílt legutóbbi kiállításod, az Overcoloured. Milyen a visszhangja?

N.M.: Talán mondhatom pozitívnak. Nehéz és sűrű volt az elmúlt időszak, és úgy érzem, vízválasztó ez a kiállítás. Két különböző szegmenst tettem le egymás mellé, egy térbe magamnak. A legvehemensebb, naturálisabb, komplikált vágyaimat és a letisztulni akaró, finom törekvéseimet installáltam fel. Voltak azért, akiknek zavaró volt ez a kettősség, mert nem tudták eldönteni, most akkor melyik vagyok.

aP: És: melyik?

N.M.: Jó kérdés. Azt gondolom, minden munka én vagyok. Most az következik, hogy összefonom ezeket a szálakat, lepárolom a komponenseket. Szerintem a legtöbb festő életében ez az örök küzdelem, hogy megtalálja magával az összhangot. Én eddig teljesen ösztönösen festettem, éreztem mit akarok, hogyan akarom és nem foglalkoztam az elvárásokkal. Most eljutottam arra a pontra, hogy egy lépés távolságból nézzek magamra. Alkotóelemeimre kell bontanom magam, hogy újra összerakjam. A következő kiállítást óriási szerencsének és egyben nagy kihívásnak is tartom.

Fotó: Hencz Péter

aP: Tudsz már róla valamit mondani?

N.M.: Ez egy sokkal kisebb kiállítótér lesz, mint a Mozsár utcai Deák Erika Galéria tere. Nagyon egységes anyag születik majd, nagyjából, mint egy divatkollekció. Az előzőnél teljesen elengedtem magam, most viszont megpróbálom beleszuszakolni magam egy általam felállított keretbe. Ez lélekgyakorlat is, érzelmi tréning, hogy megtudjam, mit tudok egy ilyen helyzetből kihozni. Mindig igyekszem szokatlan szituációkat teremteni magamnak, mert ilyenkor a semmiből kell kitalálnom a megvalósítást, a technikát, és szerintem az igazán izgalmas munkáim nem rutinból jönnek, hanem, amikor sötétben tapogatózom.

aP: Befolyásol, hogy teljesen más környezetben, más közönség fogja látni ezeket a képeket?

N.M.: Részben igen. Németországban szerintem nagyon erős a festészet. Maga az expresszív festészet onnan gyökerezik. Ahogy a németek a vászonhoz, a festékhez nyúlnak, az a pontos, kimunkált mód máig felismerhetővé teszi őket. Érdekes, hogy a legtöbb kedvenc festőm német, és többször megkaptam, hogy van a festészetemben valami német jelleg. De ettől még nem akarok tudatosan a német közönségnek festeni, hiszen nem német, hanem magyar festő vagyok, és ők egy magyar festő kiállítását akarják látni. De nagyon inspirál az ismeretlenbe való belépés, hogy egy másik országba vihetem a munkáim. Izgatottan várom.

Fotó: Hencz Péter

„A másik mindig veszélyes” – Interjú Nagy Gabriellával

Az uralkodó trendek igen gyakran elfednek olyan művészi életműveket, amelyek fontosak, pályákat, amelyek folyamatosak, és jó volna, ha láthatóbbak lennének. Szóval, mindig van és lesz egy izgalmas művészi világ az óperenciás trendeken túl. Az artPortal – szerintünk ez már kiderült rólunk –, szereti a festészetet.

 Síró bagoly  2014  olaj,vászon  100x100cm

Most is felkerestünk egy festőt, akinek ígéretesen kezdődött a pályája, és ez ki is tartott jó ideig, de az utóbbi években mintha eltűnt volna. Nagy Gabriella 2001-ben Strabag Festészeti Díjas volt, ami után kereskedelmileg is sikerek évek következtek. Most csend van körülötte, de folyamatosan dolgozik, és eközben egy új és izgalmas anyag formálódott ki a műtermében. Elmentünk, és megnéztük az állatos képeket. A bagoly portréjáról azonnal beugrott a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) című film egyik kockája, a villogó szemű, gyönyörű bagolyról, amely mesteségesen előállított élőlény – s máris benne voltunk a kérdések sűrűjében.

De persze az első kérdés arra vonatkozott, mit gondol a feltűnésről és az eltűnésről.

Nagy Gabriella (N.G.): Ha valaki következetesen csinál valamit, akkor kell, hogy legyen egy nagyon erős, folyamatos belső motiváltsága. Ez nálam megvan, különben nem tudnám csinálni. Kevés visszajelzést kaptam mostanában, úghogy csak a belső inspiráltságra hagyatkozhatom. Amikor a munkával foglalkozom, amikor kizárólag csak arra koncentrálhatok, akkor sosincs baj. Belépek a műterembe – ez már eleve jó –, megérzem a szagokat, egyből elmosolyodom, elkezdek dolgozni, és akkor már minden rendben van. Fontos, hogy a szenvedélyes viszony a festéshez megmaradjon, ez tart benne engem is.  Ez az, amit a legjobban szeretek csinálni, az egész folyamatot a képgyűjtögetéstől a festésig.

artPortal (aP): Mi az a képgyűjtögetés?

N.G.: Ez nem műtermi, hanem otthoni fázis: rengeteg blogot nézek, fotósok, művészek, vagy csak olyan egyszerű felhasználók oldalait, akik rengeteg képet töltenek fel. Képeket keresek, gyűjtök. A fejemben közben rengeteg téma van, időnként ezek köré, vagy ezekhez képest rendszerezem ezeket a képeket. Helyek, helyzetek, alakok, motívumok, látószögek, amelyeket felhasználok, és módosítva, átalakítva beleforgatok a saját munkámba. Az utóbbi időben már inkább saját fotók szolgálnak a munka alapjául – érdekes módon jobbak is lesznek ettől a képek. Ez már a műtermi fázis, maga a festés, amikor megcsinálom a képet, előfordul, hogy tökéletesen kitalálom előre, de van olyan, hogy minden csak festés közben alakul ki.

Zuhanás fehér horizottal 50x100cm 2012 olaj,vászon

aP: Az előző sorozatodon, vagy mondjuk így, az előző időszakban extrém sport-helyzetekben láthattunk szereplőket. A mostani képek szereplői állatok. Mi történt közben?

N.G.: Az extrém sportos képeken én voltam.

aP: Minden esetben?

N.G.: Igen. A saját figurámmal könnyebb volt dolgozni. És mivel azok a képek alapvetően rólam szólnak, a saját életemről, az én állapotaimról, evidens volt, hogy én legyek a szereplő. A művész munkáját egyébként is úgy értelmezem, hogy az önmagammal való foglalkozás, magamon dolgozom – akkor is, ha amúgy a társadalmi közeggel foglalkozom –, és ebből lépek tovább. Egyéni munka, egyéni felelősséggel. Az az érzésem, társadalmilag is jobban működne minden, ha mindenki vállalná ezt az egyéni, belső munkát.

aP: Mit szólsz ahhoz, ha valaki dekoratívnak nevezi, amit csinálsz? Vagy akár abból indul ki, hogy szép? Még akkor is, ha ezt a szót nemigen szoktuk használni.

N.G.:  Nem véletlenül lesznek éppen ilyenek ezek a képek. Attól ilyenek, hogy pontosan így találtam ki őket. Inkább látványosnak mondanám. Ezt a szót jobban szeretem, mert a látvány fontos, és az is, hogy megragadja a néző figyelmét. Érezze azt, hogy „uh, de jó..!”. A – nevezzük így – laikus néző azt mondja rá: élethű. Ha van benne egy erőteljes perspektíva, amely határozott fény-árnyék hatásokkal van kialakítva, akkor erre jönnek ezek a jelzők.  De az a helyzet, hogy én is szeretem az ilyen képeket, szeretek ilyeneket nézni, és ilyeneket festeni.

aP: Maradjunk az életnél és a hűségnél: ezek a képek nem naturalisták, pláne nem fotórealisták. Azaz nincs szó valamiféle tökéletes hatás kereséséről, sem a valóság zavarba ejtő imitációjáról. A vadászjelenetbe beleteszel egy medvét, amely hatalmasabb a vadászoknál és borítja a valós arányokat. És pont ettől működik a kép.

N.G.:  Többféle rétege van ennek. Szeretném, ha látványos lenne, felkínálna olyasmiket, amik azonnal megragadják a nézőt, és gyorsan bevonzzák. Ez mondjuk az első réteg. Ugyanakkor vannak bennük olyan tartalmak, amelyek nekem nagyon fontosak, de elsőre nem bonthatók ki, vagy nem mindenki számára bonthatók ki. És mindezt minimális eszközzel, ha úgy tetszik, minimális munkával szeretném megoldani.

Aftermath 2015, olaj, vászon

aP: Az mit jelent? Egyszerű, gyors, gazdaságos megoldást?

N.G.: Időt. Elég gyorsan festek. Ez jön magától – annyit festettem már, hogy ha egyszer megvan, hogy mit szeretnék, akkor nem kell sokat vacakolni vele.

aP: Pedig munkaigényesnek tűnik a folyamat: képeket gyűjtesz, azaz látványt, aztán kitalálod a képet, megcsinálod, dokumentálod. És magukat a műveket elnézve, a gesztusok, amiket látni lehet rajtuk, a festék felhordása, satöbbi: látszik, hogy munka van beletéve.

N.G.:  Persze. Miközben a festéssel egyre kevesebb időt töltök, magával a képpel egyre többet foglalkozom. És nagyon sok az átfestés is mostanában. Részben azért, mert egyre maximalistább vagyok. Másrészt mert szeretném sűrűvé tenni a képeket.

aP: Ennek mi a technikája?

N.G.: Nem csak technika kérdése. Lucian Freuddal kevés interjú készült, de egyszer beszélt erről. Az ő képei nagyon sűrűek. Olyasmit mondott, hogy amikor egy adott képet fest, akkor csak arra az egyre koncentrál, nem készít közben párhuzamosan mást, nem is foglalkoztatja más. És így olyan, mintha egész életében azt az egyet festené.  Ez számomra átvezet egy másik fontos gondolathoz, a jelenléthez, a jelenben éléshez, a teljes koncentráltsághoz. Ez a figyelem-összpontosítás az, ami besűríthet egy képet annyira, amennyire csak kell. Ami a technikát illeti, azt is szeretem, ha egy kép mást mutat közelről és mást távolról. Mások képeiben is szeretem, ha megvan ez a különbség a két nézőpontból: messziről részletgazdag, aprólékos, közelről pedig látod, hogy milyen gesztusokkal, és adott esetben mennyire könnyeden rakta fel.

Kiválasztott 2014 100x1650cm olaj,vászon

aP: Beszéljünk még a technikáról egy kicsit – tudod, laikus nézők vagyunk, és szeretnénk tudni, miként kell a festékkel hatásokat elérni. Hogyan dolgozol? Kivetíted a képeket, vagy csak megjegyzed őket, vagy meg sem jegyzed?

N.G.: Mivel most állandóan átfestek, most csak néhány vászon van a műteremben, és újrahasznosítom őket. A régiek közül a kevésbé sikerülteket mostanában átfestem. Nem vetítek.  Előre kitalálom, mit akarok. A méretet is ki kell dönteni előre, és rendszerint jól választom meg a témához a méretet. A kompozíció nagyjából megvan a fejemben. És akkor vagy szabadkézzel csinálom meg, vagy klasszikus módszerrel bekockázom a felületet. Ahogy a freskókat is készítették. Ha egészen pontosan tudom, mit szeretnék látni a végén, akkor azt is tudom, hol lesznek a hangsúlyok – merthogy annak megfelelően kell megfesteni –, és azt is ki kell találni, mit milyen sorrendben festek meg, a hatás érdekében. És akkor utána már csak meg kell csinálni.

 Nyestek újratöltve 2014 120x180cm olaj, vászon

aP: Néhol a kompozícióba belehelyezel valami oda nem illőt, azaz fogalmilag talán odaillőt, de olyan valamit, ami kimozdítja, felkavarja. De közben mégsem úgy hat, mintha „rátét” volna.

N.G.:  Hogyha leesne a képről, vagy nem illene oda, akkor át kell festeni, mert valami nem működik.

aP: Néhol az állatokat rendezed szokatlan alakzatba: a bárányok, kutyák, lovak, tehenek, mintha viharban kavarognának.

N.G.: Ez DNS dupla spirál. Láttam egy ilyen molekula-ábrát, ami nagyon megtetszett, és az alapján festettem, de ez még nincs kész…. Nem elég sűrű. Szeretnék közelieket, meg szeretnék még tárgyakat is rá. Amúgy ez az emelkedés-motívum is az extrémsportos képekből jött.  Ennek a története úgy volt, hogy sokáig nem akartam tájat, illetve a tájat néző embereket festeni, mert számomra Caspar David Friedrich nagyon fontos művész, és nem akartam, hogy rá asszociáljanak. Aztán mégis elkezdtem olyasmit festeni, mert ez jó módszer arra, hogy el is felejtsem. Akkor lettek a tájban fekvős képek, aztán a tájba belezuhanó figurák, és ezután a tájból elemelkedő, elrepülő figurák. De ez a sci-fikben is előfordul, hogy állatok elrepülnek, elszállnak a közegükből.

aP: Ezek mini drámák, hiszen itt élőlényekről van szó.

N.G.:  Érdekes tapasztalat volt az állatos képeknél, hogy az emberek mennyire érzékenyen regálnak arra, ha állatokkal találkoznak. Én pedig a képekkel szeretném azt mondani nekik: együttérzőknek kell lennünk, egymás iránt, de minden élőlény iránt is. Az állatos képekkel ez az üzenet egyértelműen átmegy.

Double Spiral  2014-15  olaj, vászon 200x100cm

aP: Amikor Zimbabwéban egy amerikai fogorvos és hobbivadász lelőtte Cecilt, a különleges és ritka oroszlánt, akkor sokan cikkeztek arról, hogy miközben megrendülünk Cecil pusztulásán, vajon ejtünk-e könnyet a háborúkban, vagy a rendőri brutalitás következtében meghaltakért.

N.G.:  Az állatok esetében az erőszak nem ütközik semmilyen ellenállásba, velük szemben semmilyen gátlás nem működik. A média pedig közelhozta azt az egyedi történetet. A másik embertől viszont mindig tartunk, ott ellenállás van. A „másik” veszélyes: veszélyt jelent a kultúrája, a jelenléte. Ezért aztán az együttérzés is nehezebb. Ez oldódik akkor, ha személyesen találkozunk vele. Ha van személyes kapcsolat, akkor lehet elfogadás is. De akkor is a másik szemébe kell nézni. Ha – szó szerint – több szembenézés volna, akkor kevesebb félelem volna.

aP: Ha már a tekintetet hozod szóba, akkor hadd kérdezzek rá a síró bagolyra az egyik festményen. Ez a tekintet nagyon erős.

N.G.:  Az apám elmesélte, hogy amikor a nagyapám levágta a birkákat, akkor előfordult, hogy előtte a birka sírt. Szerettem volna síró állatot festeni. Volt síró hal, és lett síró bagoly. Birka nem.

aP: Nekem eszembe juttatta a klónozott lényeket is – nem érdekelt ez az összefüggés?

N.G.:  Ez nem foglalkoztatott.

aP: Az állatokat nem szoktuk egyéníteni. Ha csak nem kötődünk nagyon egy-egy állathoz, a birkák, baglyok, halak, madarak „tömegállatok”.  Nem lesz történetük, személyiségük.

N.G.:  Ezek a szemek annyira vonzottak, hogy muszáj volt megfesteni. Nagyon sokszor egy vizuális inger indítja a folyamatot. De egy ilyen „hívóinger” alapján csak akkor festek meg valamit, ha illik a kialakított koncepcióba.

Birka hosszú nyelvvel 2015 60x80cm olaj,vászon

aP: Az állatos sorozatból, azaz ebből a koncepcióból tervezel kiállítást?

N.G.:  Most már jó volna kiállítani, mert elég kép van – és van egy konkrét kiállítási tervem is. Mondhatjuk, hogy kész van az anyag. Régen nem így ment, felkértek egy kiállításra és megfestettem rá az anyagot. Így előfordult, hogy nem is lett igazán jó.  Úgy érzem, hogy ez az anyag viszont most elég komplex, és mindenestül összeállt, címmel együtt.

aP: Tehát adsz címeket?

N.G.:  Felteszem a képeket a blogra, adok nekik címet is. Elég sok visszajelzés, reakció is érkezik, és végre én is egyben látom a képeket – ki is eshet, ami nem elég jó. Muszáj egyben látnom, sok a nagy kép közöttük, és nem tudom mindig kipakolni őket a műteremben.

aP: Egy kiállításhoz helyszín kell. Neked most nincs galeristád – régebben volt.

N.G.:  Szalóky Károly galériájához tartoztam valamiképp. A Főiskola után, viszonylag hamar kerültem oda, amikor megnyertem a Strabag Festészeti Díjat. És volt is ott jó pár kiállítás, bár nem voltam a galéria állandó művésze. Most nincs galeristám, szerettem volna, hogy legyen, de egy ideje már nem forszírozom. Most a festészet nem is különösebben divatos. Mielőtt a válság visszavetette volna a piacot, nekem a műteremből való eladás folyamatosan ment. Utána megszakadt. Akik gyűjtöttek, azok részben leálltak, kivárnak, vagy eltűntek.

aP: És most te is kivársz?

N.G.:  Megpróbálok minimálisan foglalkozni azzal, hogy most lesz-e eladás, vagy nem. Nem akarok ezen pörögni. A festésre koncentrálok, menedzselésben és kommunikációban nem vagyok annyira jó.

 

Érzékeny pont 100x100cm 2014 olaj,vászon

aP:  Említetted a divatosság kérdését: úgy látom, hogy miközben nem „trendi” a festészet, sokan művelnek nagyon izgalmas, érvényes festészetet. Mindenkinek nehéz a helyzet?

N.G.:  Természetesen beszélek festőkkel, a barátaimmal, és látom, hogy mit csinálnak, mi foglalkoztatja őket. Mindenki egyéni módon oldja meg, hogyan tud dolgozni. Azt is tudom, hogy sokan abbahagyták. Akinek nincs szerződése egyetlen galériával sem, azok közül többen kiszálltak, felszámolták a műtermüket, elköltöztek. Átalakulásban van minden, tágabban maga a kultúra is. Nem tudom, hogy az elitkultúra egyáltalán meddig lesz fenntartható.

aP: Be kell csuknunk a boltot?

N.G.:  Aki erre született, valahogy megtalálja az alkalmazási területet, vagy megmarad egy szűk műhelymunkában, de a társadalom nem fogja eltartani. Ideális esetben eltartaná. Merthogy szerintem minden ember számára egy olyan minőségű élet volna jó, amit a művészet mutat. Átgondoltság, reflektáltság, önépítés, kreativitás – ez nagyon sok területen  megvalósulhat. Ez lenne a jövő mindenki számára, nem a puszta létfenntartás, a materializmus.

„Nem tartom magam színfestőnek” – Interjú Gál Andrással

Monokróm, farbmalerei, radikális festészet. Sok mindennek nevezik azt az irányzatot, amelybe Gál András tartozónak érzi magát. Erős, koncentrált műveket készít – voltak, akik kifejezetten idegesek lettek a munkái láttán, s még politikai kereszttűzbe is kerültek nagy, sárga képei az Universitas programot ért támadások idején (Who’s afraid of yellow?, 2007). Noha a szemlélőt a színek intenzitása, koncentrált hatása fogja meg (vagy ejti zavarba) elsődlegesen, őt, különös módon, mégsem a színek érdeklik. Szeptemberben az eddigi munkáit összefogó katalógus jelenik meg, amelyben írások is próbálják analizálni, mi a fontosabb itt: a szín vagy az anyag? Az artPortal Gál Andrással beszélgetett.

artPortal: A most megjelenő könyvben az egyik szöveg, Rényi Andrásé, úgy fogalmaz, hogy az, amit te képviselsz, a művészetnek egy olyan területén van, ami a naponta változó trendekkel, új igényekkel nem áll kapcsolatban, és nem is válaszol azokra a felvetésekre. Ez egy elszigetelt terület?

Gál András (G.A.): Akkor itt egyrészt a műfajról kell beszélni, másrészt a magyarországi művészeti világról. Ha, mondjuk, Németország vezető múzeumaiba bemegyünk, azt látjuk, hogy amit a németek farbmalerei-nek hívnak, Mark Rothko-val elkezdődik az ötvenes években, és elmegy mondjuk Frank Stelláig vagy Robert Ryman-ig. A németek magukévá tették, szinte sajátnak tekintik ezt az egész dolgot, de mégis, bizonyos értelemben periférikus. Miközben nem mondhatjuk azt sem, hogy ne volna jelen a világban. Történeti távlatban pedig, visszatekintve a húszas évekig, tehát egészen Malevicsig, ez az ív mégis arra predesztinálja, hogy a nem ábrázoló művészet egyik kulcsa legyen. Vannak olyan monokróm jelenségek, amelyek túlmutatnak a festészeten, akár, mondjuk Olivier Mosset, aki motorbicikliket állít ki a monokróm képekkel. Tehát vannak installációs-, vagy a Duchamp utáni művészetre reflektáló vonulatai is. De mégis, ha ezt egy magányos, meditatív festészeti konstrukciónak tekintjük, akkor ebben a világban nagyon sokan mozognak. Hogy a magyar művészeti élet kevéssé foglalkozott vele, az már ettől eltérő kérdés. Bár ez is viszonylagos, mert csak az én működésem alatt volt négy-öt jelentős kiállítás, amit mi szerveztünk. És vannak jelentős művek is, például a Vass-, vagy az Antal- gyűjteményben, tehát kutathatóvá is vált Magyarországon. Olykor mégis van némi idegenkedés ettől a fajta festészettől.

A festmény határa – The Border of the Painting, Ernst Museum/Műcsarnok, Budapest, 2008

Mindig újra el kell magyarázni, mi is ez?

G.A.: Mindig vissza kell menni a kályhához, de ez legalább olyan műfaj, ahol vissza is lehet menni. És nem csak Gerhard Richterre kell hivatkozni, bár ő tényleg univerzális, felöleli a teljes spektrumot, a színfestészettől a szürke képeken át a fotófestészetig mindent, és ilyen értelemben mindannyian az ő köpönyegéből bújtunk ki. Nemrég megnéztem egy filmet róla – amit most a hetvenedik születésnapja után készítettek – , tényleg, mintha minden mozdulata rímelne arra, amit itthon mi is próbáltunk csinálni, akár Szűcs Attila, akár én. De ettől még mi, ugye, nem integrálódunk semmibe. Viszont helyi vonatkozásban, vagy kelet- európai vonatkozásban szerintem muszáj volna azért ezzel múzeumi, gyűjteményi szinten is tudatosabban foglalkozni.

A rólad szóló írásokban van két egymással vitatkozó állítás. Az egyik „a szín megszüntetéséről” beszél, a másik azt mondja, hogy ez nem is monokróm, hanem igen is polikromatikus festészet. Egy színen belül fedezi föl a sok színt. Mégis: mi a viszonyod neked a színhez?

G.A.: Egy nyilvános beszélgetésen egyszer valamiért azt mondtam, hogy Mark Rothko nem monokróm festő. Aztán magam is elgondolkodtam ezen, hogy mire vezethető vissza. Mert ott van például a Chapel Houston, egy kápolna, Rothko késői életművének része, azok ott tényleg csak mély lila vásznak, semmi más nincsen, csak a mély lila vászon. A kulcskérdés az absztrakt expresszionizmus. Ugyanis az absztrakt expresszionizmusban a művészek egy akció keretén belül jutnak el a festék felhordásáig. Megint jó példa Gerhard Richter. Ahogy minden absztrakt expresszionista festő, elkezdi nagyon színesen megfesteni a felületeket, és azok utána a spaklizás nyomán, meg a rengeteg réteg miatt, egészen monokróm jellegű felületté válnak.

La mort heureuse, 17. oktober 2003., 57×57 cm, oil on canvas,
Keresztesi collection, Budapest

Tehát eltünteti a többi színt…

G.A.: Így van. Ez attól kulcskérdés, hogy ez a radikális festészetben – ha most el akarom választani magamat az absztrakt expresszionizmustól, bár mondom én is onnan indultam-, annyiban más, hogy a kevert színt direkt hordjuk fel a felületre. Adott egy ötvenszer ötvenes vászon, Marcia Hafif kikever egy színt, és akkor az, mint az eső, szépen a bal felső saroktól a jobb alsó sarokig beteríti a felületet. A mi kis kelet- európai észjárásunkban felötlik a kérdés: akkor most kész a kép? Tehát, hogy ez most tényleg egy sugárzó erejű, markáns, érzékeny valami? Itt van a nagy különbség szerintem a nyugati és a keleti attitűd között, mert mondjuk Olivier Mosset azt mondja, hogy akkor van kész egy kép, amikor eladtuk. Tehát, hogy ő hengerrel befest egy felületet, az egy kész kép. Nincs kérdés. Claude Rutault felfeszít őrületes mennyiségű sárga vásznat, különböző méretet, formát és azokat egy installációba rendezi egy térben, és a falat is befesti. Van, mondjuk harminc egyszínű sárgára lefestett vászon, nekitámasztva a falnak és le van festve sárgára egy hatalmas nagy kiállítóterem. Amikor én elkezdtem a pályámat, és Hamburgban előszörre megláttam egy Alan Charlton festményt, kisméretű, szürke, sűrűn szőtt vászon volt, akrillal nagyon finoman bekenve, a szélén is lefestve – megbabonázva álltam. Egyszerűen nem tudtam szóhoz  jutni, hogy hogy lehet valami ilyen gyönyörű. És e mögött az az irtózatos, harmincéves tapasztalat van. Akkor szembesül vele az ember, amikor megpróbálja ezt megcsinálni. Merthát előszörre olyan is.

Milyen?

G.A.: Hát, nem sikerül úgy.

De mi az, ami nem működik olyankor?

G.A.: Például, hogy nem „all over”, azaz nem mindegyik terület egyforma intenzitású, nem olyan sűrűségű a festék.

Untitled/orange, 2006, 57x57x10 cm, oil on canvas
Ban collection, Budapest

Megkerülted kissé a választ, szóval, érdekel a szín vagy nem érdekel?

G.A.: Igen, bocsánat. A színnélküliség, amire utaltál, az annak köszönhető, amit az előbb mondtam a szürkével kapcsolatban. A pályám elején, Alan Charltonnal szembesülve végig ez volt bennem: föld színek és szürke. Amikor főiskolás voltam, szürke képeket kezdtem festeni. Egyszer írtam is egy szöveget, hogy annyi szürke kevés helyen van, mint Budapesten, s ha az összes koszos szürkét ráraknánk egy színskálára, akkor elképesztő színessége volna ennek a dolognak.

Tudtuk olvasni a szürkék közti különbségeket.

G.A.: Valószínűleg ez benne volt az én szememben is. Ennek ellenére engem az anyagfestészet babonázott meg. A másik ilyen nagy élményem volt egy Néray Katalin által rendezett kiállításon, Otto Muehl egyik festménye. Volt egy korszaka, amikor nagyon vastagon kente az olajfestéket, ahol érte, és az egész egy idő után monokróm lett. A Muehl-kép horizontálisan el volt húzva háromszor, eksztázisban meglátta a fürdőszobában a fürdőszivacsot, és azzal kezdte kenegetni a vásznat. Attól lett olyan. Ez engem nagyon megfogott. Van egy fekvő, horizontális kép, és azon ez a húzás, és az egész mégis kompakt egész, festői és ugyanakkor radikálisan egyszínű. Az absztrakt expresszionista énem fölülírta a konceptuálist, hogy tehát akkor mégiscsak az érzéki felé kell menni, de hogyha az érzéki felé kell menni, akkor legalább legyen visszafogott szín. Nagyon sok szürke képet csináltam. És akkor utána – ez lehet, hogy másnak nem olyan egyértelmű, vagy törést jelent – jöttek a kanna színek. Mert az, hogy veszek a festékgyárban, vagy a festékboltban ötkilós kiszerelésben vörös festéket, az ugyanolyan, mintha szürke volna. Mi a különbség?

A festmény határa – The Border of the Painting, Ernst Museum/Műcsarnok, Budapest, 2008

A nézőnek is ugyanolyan?

G.A.:  Engem a mozgás érdekelt, az, hogy hogyan mozog az anyag a vásznon. Persze, aztán, amikor már kész egy kép és a kiállítóteremben van, és vörös képekből csinálnak egy oltári nagy kiállítást, akkor az ember szembesül azzal, hogy itt mennyi különbség van. Nem tudom, hogy mindez válasz-e a szín kontra nem szín kérdésre, vagy a színtelenség-kérdésre, de nekem a színtelenségtől a szín felé mégis csak a fakturális kérdéseken át vezetett az út. Nem tartom magam színfestőnek.

Az előbb a meditativitásról beszéltél. Az a határozott gyakorlati, technikai feladatsor, amit végigcsinálsz, hogy jön össze a meditációval? Elmondanád, hogy mi a képkészítés folyamata?

G.A.:   Az első kérdés, hogy fel kell feszíteni a vásznat. A radikális festészet lényege, hogy a hordozóval és a hordozottal foglalkozik és azt analizálja. Nem mindegy, millió féle hordozót lehet használni. Jason Martin alumínium lemezt használ, a másik fatáblát, a harmadik nemtudommit. Vékony fatábla, vastag fatábla, vastag vászon, vékony vászon. Marioni odáig megy, hogy optikailag erősebben jelenjen meg a festék gravitálása,  a keret oldalát lefelé szűkíti, tehát bejön a formázott vászon. Én is sokat próbálkoztam formázott vászonnal és volt egy időszak, amikor ezt csináltam és kifejezetten felszabadító volt. Ma már csak négyzet típusú képeket csinálok, egy idő után úgyis eljutunk oda, hogy nem kell vacakolni, négyzetes képeket festünk, mert az adja a legkoncentráltabb élményt. Minden egyéb elvisz: ha például horizontális valami, akkor az már tájélmény. Tehát, az ember felfeszíti a vásznat, alapozza többször. Felkerül a falra. Én falon festek, az is egy pozíció. Nem a földön, hanem a falon, adott a galéria és nekem azt kell modelleznem. Régen csináltam, hogy a szélét nem festettem le, most már objekteket hozok létre, anyagobjekteket és felhordom ugyanúgy, ebben semmi esztétikai mozzanat nincs, fel kell hordani a felületre. Nagyjából azt tudom, hogy mekkora anyagmennyiség kell. Festőkéssel centiről-centire feltöltöm azt a területet és utána egy szivacshengerrel megdolgozom, felborzolom a felületét. Elkezdem nagy spaklikkal eldolgozni, itt kezdődik az a játék, ahogy redőződik az anyag, és struktúrálódik, fentről le, balról jobbra. Elkezdi uralni az ember a felületet és az lassan betöltődik, finom rezzenésekig, finom kis részletekig jutunk el, vannak kis hasadékok, repedések, lehet hibának is tekinteni, a neutrális felületeken hibák vannak. Ezek kimozdulások, átfutások, azt hiszem ennyi év után nagyon jól ismerem ennek a folyamatát. Ezt csinálom.

Black painting/To Serra, 2007, 197×191 cm, oil on canvas. Fotók: www.andrasgal.com

Ez élvezetes munka?

G.A.:  Abszolút. Annak, aki nem foglalkozott vele ilyen intenzitással, annak biztosan furcsa. De ezzel el lehet tölteni egy életet. Ez egy univerzum. Számomra.

El tudod képzelni, hogy egyszer csak valami mást csinálj? Vagy pedig ebben látod a távlatot?

G.A.:   Nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak. Nagyon fontos kérdés, hiszen ez egy stratégiai választás volt, és nem tudatos. Látható volt, hogy ebben az országban nem lesz egyszerű játék elfogadtatni. Mégis, ez járható út, és kanonizált művészeti modell. Magatartás, egy életmű felépítése, és itt most ebben a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ezen a stratégián változtatni lehetne.

hírlevél
Sütibeállítások
Eliška Konečná: Introspection, 2021
Eliška Konečná: Introspection, 2021

artportal.hu

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.